Lényegesen különböznek az európai voksolások a nemzeti parlamenti választásoktól. Eredményük közvetlenül nem befolyásolja a tagállamokban a főhatalom gyakorlását. Az unió legfontosabb döntéshozói máig a nemzeti kormányzatok vezetői. Hatáskörének gyarapodása dacára az Európai Parlament (EP) többnyire megmaradt mérsékelt jelentőségű politikai fórumnak, amelynél a brüsszeli bizottság is messze fontosabb. A szavazóktól túlságosan távoli testület megválasztásában mind kevesebb európai polgár hajlandó részt venni. A távolmaradók aránya legutóbb már meghaladta az ötven százalékot. A magyar közvéleménynek még alig van tudása az uniós parlament valóságos súlyáról, de június 13-án így is mérsékelt állampolgári aktivitás (30-55 százalék) várható. Az elmúlt hat-hét esztendő szakadatlan belpolitikai fogáskeresésében meglehetősen leharcolt pártok kampányukban elvétve mondanak igazán újat, és főleg valódi tétet nem adhatnak a félidős megméretésnek. Ezért döntő lehet, mennyire tudják megmozgatni saját törzsközönségüket.
Tölgyessy Péter
MÁS FELTÉTELEK. A kétfordulós egyéni kerületi rendszeren felépülő országgyűlési választásokkal szemben most először lesz hazánkban tisztán pártlistás voksolás. A lajstromos szavazáson 1994 óta még mindig első volt a baloldali közönség csaknem egészét egyesítő MSZP. (1998-ban nagyobb arányban, mint 2002-ben.) Az állampolgárok nem az ország jövendő kormányáról határoznak, így a kispártok most kivételes esélyt kapnak, hogy a nagyokkal elégedetlenek feltehetőleg milliós táborából számosan mellettük döntsenek. Az országos lajstromos voksolás megkönnyíti az erőtlen szervezettel induló, de rokonszenves listavezetőt állító pártok dolgát. Szinte egyetlen személy hangsúlyos médiajelenléte is elég lehet a sikerhez. Ugyanakkor igencsak kérdéses, a megrokkant kispártok mennyire tudnak élni a lehetőséggel.
Az ellenzék vezető szervezetének ellenben sokban előnytelen az uniós voksolás feltételrendszere. Az igazi tét hiánya alighanem inkább befolyásolja a jobb-, mint a baloldali közönséget. A Fidesz fiatalabb, továbbá kistelepüléseken élő támogatói az eddigi tapasztalatok szerint kisebb késztetést éreznek a szavazásra, mint az MSZP korosabb, városi hívei. Az egyesült Európától idegenkedő jobboldaliakat bajosabb rávenni az urnákhoz járulásra, mint a csatlakozástól inkább előnyöket remélő kormánypárti választókat. Nem véletlen hát, hogy a Fidesz a bázisa magjában felgyülemlett óriási revánsvágy mozgósításával remél célt érni. Gyakorta hangsúlyozván: az MSZP súlyos veresége esetén elveszítené felhatalmazását az ország irányítására. Csakhogy kormánypárti siker esetén ez az állítás visszafelé sülhet el. A folytonos háborúskodásra szocializált Fidesz azonban nem hagyhat fel ellenfele állandó szorongatásával. Az európai választás így viszont nem csupán a kormány, hanem Orbán Viktor vizsgája is lesz.
A szocialisták félve kezdtek kormányozni. Nem nyúltak hozzá egyetlen fideszes programhoz sem. Pedig azok némelyike exponenciális haladvány mellett növelte a kiadásokat. Inkább elkezdték nagyban kielégíteni a maguk célcsoportjait: a közalkalmazottak, a nyugdíjasok millióit. Így előbb túlköltekeztek, majd elkerülhetetlenül adóemelésekre és más megszorításokra kényszerültek. Amint előjöttek az államháztartás bajai, nyomban kiviláglott, mennyire korlátozott az MSZP kormányzási képessége. A választási ciklus első felében még egyetlen kabinet sem koncentrált ennyire a hatalmi szempontokra, és cselekedett a gazdaság szükségletei ellenére, mint a jelenlegi. A kormány legfőbb programpontja: bármi áron meg akarja akadályozni, hogy visszajöjjön Orbán Viktor. Csakhogy a kabinet szerencsétlenkedése láttán választók százezrei fordultak el a szocialistáktól.
Medgyessy Péter igyekezett megtanulni a legmodernebb politikai marketingeszközök használatát. De nincsenek olyan kommunikációs fogások, amelyek tartósan helyettesíthetnék a kormányzati ciklus egészét átfogó stratégiát. Az ígéretözön csak ideig-óráig takarhatta el a miniszterelnök mérsékelt cselekvőképességét. Újból megmutatkozott, hogy az elosztásközpontú szocialista gazdaságpolitikának szerves velejárója a túlköltekezésre való hajlam. A kíméletlen Fidesz-nyomás alatt kormányzó MSZP számára a jobboldal távoltartása a hatalomtól olyan cél, amelyért átléphet százféle szabályon. A kormánytöbbség érvényben tart seregnyi, az Orbán-kabinet idején még a demokrácia durva megsértésének nyilvánított megoldást, vagy éppen maga teremt az ellenzék lehetőségeit szűkítő újabb precedenseket. A szocialisták kampányukat most is részben közpénzekből folytatják. Ám ha eltűnnek a különbségek a két nagy párt közt, a választók jó része számára egyedül az számít, melyik az ügyesebb.
Mára a kormány végrehajtotta a legszükségesebb költségvetési korrekciókat. Ugyan az államháztartás gondjai még távolról sem oldódtak meg véglegesen, mégis, a meggyengült versenyképességű gazdaság, és a reformokra váró közszolgálati ágazatok nehézségei az uniós voksolást közvetlenül megelőzően már többnyire nem igényeltek népszerűség-romboló intézkedéseket. A veszélyt felfogva néhány hónapja a szocialisták között elcsitult a párton belüli helyezkedés lármája. A Fidesz szakadatlan rohamai ismét felszították az MSZP-vezetők harci kedvét, akik jóléti eredményeikre büszkén, bizakodva vágtak bele kampányukba.
Az európai választás a szocialisták számára kedvező időpontban lesz. A nyárelő optimizmust keltő napsütésével a kormánytöbbséget segíti. Az uniós csatlakozás napját többnyire szorongva váró közvélemény első benyomása, hogy a tagsággal alig változott valami. A belépés élménye még nem vált semmivé, ellenben az uniós pályázatok és az agrárszféra nehézségei csak ősztől kerülnek a nyilvánosság elé. Márpedig a politikáját makacsul a jóléti vágyak kielégítetlenségére és az uniós tagság gondjaira alapozó Fidesz akkor volt igazán eredményes, amikor az emberek borúlátóvá kezdtek válni. Amíg a szocialisták a túlelosztás visszavételével foglalatoskodtak, gyorsan gyarapodott a Fidesz és a volt miniszterelnök személyes népszerűsége. A költségvetési gondok enyhülésével azonban meggyengült a szocialisták ígéreteinek számonkérésére alapozott politika ereje.
A FIDESZ IS VIZSGÁZIK. Választási veresége után Orbán Viktor bezárkózott a jobboldali radikalizmus világlátásának falai közé. A múlt év őszére azonban – visszanyerve valóságérzékelését – felmérte, hogy ebből a pozícióból kizárólag az MSZP kivételesen rossz kormányzása esetén jöhet viszsza a hatalomba. Visszatérhetett volna a valóban polgári politikához, ám ehhez lényegileg kellett volna változtatnia 1998 óta követett irányán. Ezért nem középre, hanem inkább a kádári kisemberek felé fordult. Felismerve, hogy a kádári kispolgárosodás feltörekvőinek idegenkedése az új magyar kapitalizmustól összeegyeztethető a jobboldali radikalizmus nyugat-ellenességével.
A technokrata vezetők felülkerekedésével ugyancsak elhalványult az MSZP hagyományos kisemberközpontú arculata. A Fidesz már 2002-ben nagy arányban növelte szavazóinak számát a szocialisták rovására a falvakban és a mezővárosokban. A volt kormányfő még leginkább az itt élők világát érti. A kistelepüléseken a nyers uralmi viszonyok jelenleg is a hétköznapok természetes velejárói. A piac viszontagságaitól védelmet adó határozott hatalomnak néha még az önkényes döntéseit is tudomásul veszik az emberek. Sokan emlékeznek úgy az Orbán-kormány idejére, hogy akkor minden visszásság ellenére, a rendszerváltás óta először, jó dolgok is elkezdődtek. Csakhogy fölöttébb kétséges: a Fidesz mekkora támogatottságot tud szerezni pusztán ígéretekkel az egészen más karakterű városi közegben. A nagyvárosi kisemberek még Bokros Lajos megszorításai után is kitartottak az MSZP mellett. Politikai rendszereken átívelő párthűségük nyilvánvalóan nem egyedül jóléti ajánlatokon, hanem mély kulturális azonosságon alapszik.
Ha Orbán Viktornak mégis sikerülne elhódítani a szocialistáktól törzsközönségük jelentős hányadát, akkor nem csupán a főhatalmat szerezné vissza, hanem egyúttal alaposan átrajzolná az 1989 ősze óta a jobb- és baloldal rivalizálásán nyugvó hazai politikai tagoltságot is. A népbarát államban bízó, több tekintetben piacellenes és váltig sérelmeit soroló nemzeti oldal állna eztán szemben a modernizáló, de sokszor mégiscsak a nyolcvanas évek mintái szerint cselekvő szocialistákkal. A nyugatosok és nemzetiek vetélkedésén alapuló közéletben a nagy pártok folyvást eleve rossz válaszokat szülő kérdéseket tennének fel a közvéleménynek. Tartósan erős politikai képviselet nélkül maradna a polgári közép, a szavazók alighanem közel egyharmada.
Az európai voksoláson a jobboldal új szervezeti felépítése is bizonyíthat. Orbán Viktor a 2002-es választások nagyszabású tömegmegmozdulásain megtalált modellnek megfelelően alakította át pártját. Valamennyi társadalmi csoport megkapta a maga fórumát, ám a tagozatok nem fejeznek ki semmiféle valóságos politikai platformot. Reprezentatívnak szánt személyiségeik a pártelnök kegyéből kapják funkcióikat. Arcukat anélkül használja fel a Fidesz, hogy valóban autentikus politikai többlettartalommal gazdagítanák a párt mondanivalóját. A szervezet így nem közeledett a nagy nyugati gyűjtőpártokhoz, sőt, a vezérelv érvényesülésének teljessé tételével kifejezetten távolodott tőlük. Orbán egyúttal megbontotta az alapítók zárt közösségének idáig rendíthetetlen csoportkohézióját. Ezzel hozzányúlt pártja sikereinek egyik legfontosabb tényezőjéhez, egyben minimálisra szűkítette a szervezeten belüli visszacsatolás lehetőségeit. Ezután a Fidesz eredményessége minden korábbinál jobban vezére ösztönein múlik.
A Fidesz vezetői vereségük egyik legfőbb okának tekintették, hogy hadra fogható szervezet hiányában, az offenzív médiakormányzást nem tudták kiegészíteni az állampolgárok közvetlen mozgósításával. A jobboldal magjának lelkesedésére alapozva ezért azóta sokat tettek pártjuk direkt marketingképességének javításáért. Korábbi gyakorlatukkal tökéletesen szakítva egyszerre kampányszerűen növelni kezdték a Fidesz létszámát. (Ám ez jelenleg is egyharmadnyival elmarad az MDF, illetve az SZDSZ hajdani tagságától.) A petíciós aláírásgyűjtés is nem utolsósorban a párt mobilizáló erejének felmérésére szolgált. Hamarosan elválik, a Fidesz majd’ hárommilliós közönségének mekkora hányadát képes rávenni az uniós választáson való voksolásra.
Orbán Viktor a térségben egyedülálló módon egyetlen tömbben fogta össze a nem szocialista szavazóközönség jó részét. Ám annyira a saját képére akarja formálni a jobboldal egészét, hogy nemigen hagy lehetőséget partnereinek saját arculatuk megőrzésére. Az ország legnépszerűbb politikusának és a jobboldal másik volt kormányfőjének aligha lehet vonzó, ha más párttöredékek embereinek módjára helyet kapnak a Fideszben. Közben Orbán kiszervezte az MDF vezetője mögül pártja parlamenti képviselőinek többségét. Ha Dávid Ibolya nem éri el az 5 százalékot, és nem akar kínos végjátékba bonyolódni, aligha tehet mást, mint lemond összes tisztségéről. A Fidesz ezúttal sem hagyott modus vivendit riválisának, ezért az MDF elnöke sem tehet mást, harcol az utolsó pillanatig. Nem maradt veszíteni valója, szabad emberként úgy beszél a Fideszről, ahogy csak jónak látja.
KIVÉTELES ESÉLY A KISPÁRTOKNAK. Dávid Ibolya láthatóan lemondott arról, hogy az őt esetenként egyébként is árulónak tekintő jobboldal magjának kedvét keresse. Egyetlen valódi esélyét pontosan felmérve, közönségül inkább a mindkét nagy párttal szerfölött elégedetlen szavazókat választotta. Csakhogy hányat képes közülük meggyőzni arról, hogy érdemes pártjára szavazniuk? Az MDF osztozik az Orbán-kormány politikájáért viselt felelősségben. Egészen mostanáig nem annyira tartalmi, mint inkább stílusbeli eltérésekkel próbálta megkülönböztetni magát a Fidesztől. Szervezete, intellektuális ereje roppantmód meggyöngült. A párt, igazi saját témák híján, benevezett a népbarát ígéretek licitjébe. Listavezetőjének mondanivalója alig több mint az események folyamatos kommentálása. Hogy nyilatkozatainak biztosan hírértéke legyen, erőteljesen kell szólnia a nagy pártokról, ám elég egy-két elvétett megnyilvánulás, és kampánya máris megbicsaklik. Az MDF könnyen kimaradhat az Európai Parlamentből, ám elvileg megvan a médiatámogatása ahhoz, hogy tökéletes meglepetést okozva akár 2-3 mandátumot is szerezzen. Orbán Viktor számára semmi sem jelentene nagyobb fiaskót, mint az MDF-lista sikere.
De a Fidesz még csak nem is igen válaszolhat közvetlenül vetélytársa állításaira, hiszen ezzel csak növelné riválisa mondandójának jelentőségét. Orbán Viktor háromnegyed éve dolgozik azon, hogy a kelet-európai populista politikusok skatulyájától távolodva a nyugati világ döntéshozói részére ismét felelős partnernek számítson. Most viszont, látván kampánya lendületének gyengülését, és az MDF veszélyes kihívóvá emelkedését, nyomban felvetette a magyar katonák Irakból történő kivonásának igényét. Ám mivel külpolitikája eddigi eredményeit sem kívánta egyszerre feladni, nem tudott egyetlen tőmondatban összefoglalható állásponttal igazán új irányt szabni pártjának.
Az SZDSZ-nek lényegesen biztosabbak a félidős esélyei a Demokrata Fóruménál. A párt jól azonosítható témáival állandó szereplője a közéletnek. Változatlanul szabaddemokrata polgármesterek irányítanak fontos településeket. Az SZDSZ viszont újra beszorult egy értékeivel naponta ütköző kormánykoalícióba. Folyvást kiviláglik a párt gyengesége, így legelkötelezettebb értelmiségi hívei a legelégedetlenebbek politikusaival. Korán indított kampánya mindinkább elfáradni látszik. Korosodó vezetői közt nem akad, aki igazán offenzív megszemélyesítője lenne a szervezet értékeinek. Adócsökkentési ígéretei éppúgy források megjelölése nélkül fogalmazódtak meg, mint a többi párt pénzköltési javaslatai. Az óriási erőfeszítéssel, de valójában hitét vesztve, rutinból politizáló SZDSZ csupán korlátozottan alkalmas a nagy pártok gyarlósága ellen zúgolódók szavazatainak elnyerésére.
A kilencvenes évek derekán a Munkáspárt egy uniós voksoláson még alighanem átlépte volna az 5 százalékot. Csakhogy azóta minden akarása ellenére oly sok kudarc érte, hogy igazi meglepetés lenne befutása. A MIÉP szavazóit akkora arányban vitte el a Fidesz, és annyira kihunyt a párt iránt a sajtó érdeklődése, hogy a csekély részvétel se igen segíthet rajta.
LEHETŐSÉG A KORREKCIÓKRA. Az európai szavazáson várható állampolgári aktivitást közvélemény-kutatási módszerekkel nemigen lehet pontosan előre jelezni. A mérsékelt részvételnek egészen váratlan következményei is lehetnek. A végeredményt jelentékenyen befolyásolhatják a hátralevő időszak váratlan eseményei, de akár a szavazás napjának időjárása is. Mégis feltehető, ha most országgyűlési választások következnének, akkor a jobboldal győzedelmeskedne. Ám az uniós voksoláson valószínűbb, hogy a két nagy politikai tömb mandátumainak száma közt alig lesz különbség. De nem kizárható nagyobb Fidesz-, vagy akár kisebb kormánypárti előny sem. Előfordulhat, mindenki talál majd olyan mutatót, amely szerint győztesnek mondhatja magát.
Súlyos MSZP-kudarc esetén alighanem mind a kormányfő, mind a szocialista pártelnök pozíciója megrendülne, és hosszabb-rövidebb utódlási küzdelem kezdődne mindkét tisztségért. A hatalom csúcsain a választások eredményétől függetlenül is indokolt volna valamiféle váltás, csakhogy az összes elképzelhető aspiránssal kapcsolatban elmondható valamilyen nyomós ellenvetés. Egyébként is: nem nagyon valószínű a szocialisták sokmandátumos fiaskója. A jobb- és a baloldal közötti döntetlen, de még egy kisebb vereség is valóságos siker lenne a parlamenti ciklus közepén a szocialistáknak. Akik könnyen elhitethetik magukkal: félidőben minden eddigi kormánykoalíciónál jobban állnak. Ezért a hatásosabb kommunikáció igényének megszokott hangoztatásán kívül kevéssé változtatnának bármin is. Pedig hatalomgyakorlásuk oly sok üggyel-bajjal jár, hogyha Orbán Viktor politikája kicsit is hihetőbb lesz, könnyen visszatérhet. De az MSZP gyengéi annyira hozzátartoznak karakteréhez, hogy még enyhíteni sem egyszerű rajtuk. Mindazonáltal a szoros eredmény esélyt adhat a nyugodtabb kormányzásra. A kabinet egy esztendőre felhagyhatna az ígérgetéssel, és talán még egy-két kisebb reformra is kilátás nyílna.
A jókora Fidesz-fölényt mutató közvélemény-kutatási adatok után Orbán Viktor számára csupán a többmandátumos győzelem jelentene valódi sikert. Ez alapos figyelmeztetés lenne a szocialistáknak. A jobboldal diadala tovább hevítené a közéleti ütközéseket. A Fidesz még intenzívebbé tenné a kormány bombázását, szinte elkerülhetetlenül elragadná a pártot régi betegsége, szokásos nagymellényűsége. Radikális hívei váltig hangoztatnák a szocialista-liberális hatalom illegitim voltát. Mindez könnyen elriaszthatná a párttól a szélesebb közvéleményt. A fej-fej melletti eredmény, vagy a kisebb baloldali siker sem igen ingatná meg a Fidesz elnöke iránti jobboldali rajongást. Alighanem ismét akadna valami magyarázat eredménytelenségére. Ám a 2006-os tét nagysága tán mégis megfontolásra késztetné a jobboldal egy részét.
A két kisebb parlamenti párt számára egyértelmű, ha a különlegesen kedvező körülmények közepette sem tudják átlépni az 5 százalékot, akkor ajánlatosabb a nagy szövetségesük védőszárnyai adta biztonságban nekivágniuk a következő országgyűlési megméretésnek. Ezzel szemben még a legnagyobb kispárti siker is csak annyit jelentene, hogy tovább folytatódhat a küzdelem önállóságuk megtartásáért. Az újfent a két nagy politikai blokk összecsapásává váló 2006-os választás logikája azonban ismét roppant erővel hajtja majd a pártokat a szövetséges-keresés felé, amikor is egy egész politikai oldal bukását kockáztatja az a pártvezető, aki túlbecsüli szervezete lehetőségeit.
A magyar politikusok jobbára minden erőpróbát sorsdöntő ütközetként élnek meg, és eszerint is cselekszenek. Ám az európai parlamenti választás csupán megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű eredményével alakíthatná át igazán a hazai közéletet.
