Paul Ricœur, a filozófus a Teremtés könyvét idézve – „Ezért nevezék annak nevét Bábelnek, mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére” (1 Móz. 11,9.) – megjegyzi: az idézetben nincs vád, panasz, isteni büntetés. Csupán rögzítése annak, hogy tényszerűen és ősidőktől így állnak a dolgok. Különféle nyelveken beszélnek az emberek. Fordítanunk kell tehát, mást nem tehetünk.
Mindig voltak nyelvi hegemóniára irányuló törekvések: a latin, aztán a francia, napjainkban az angol-amerikai részéről. A közvetítő nyelv szerepén túl a nemzeti hagyományba való bezárkózás különös párhuzamát látja bennük a francia filozófus. Ugyanis ahhoz foghatóan hárítanák el a másfélének, tőlük különbözőnek, az „idegennek” a próbatételét. Márpedig a fordítás épp’ ilyen próbatétel sűrített példája. Közvetítőként a fordító vállalkozik rá, kit a fordítás ösztönszerű késztetése vezérel.
A nyolcvanegy éves gondolkodó többször is használ tehát pszichoanalitikai fogalmakat, s a gyász- vagy álom-munkához hasonlítja a fordítás-munkát. Ricœur még a hatvanas években Freud elemző módszerét elemezte, s benne kiváltképp azt, hogy mi módon épül közvetettségre az önszemlélet. Elmélkedéseit a hetvenes évektől Párizs és Chicago közt ingázó professzorként gazdagította az analitikus filozófiával s a nyelvbölcselettel.
A fordítás paradigmájáról írva Steiner professzort idézi: a megértés maga nem más, mint fordítás. Érdekesen egybehangzik ez azzal, amit íróként és szociológusként Csalog Zsolt mondott, hogy tudniillik ő a magyaron belül is több nyelvet beszél.
