Egyesek szerint Kanada mindaz, ami unalmas az Egyesült Államokban. Kanada tehát egy téli nyaraló, ahová minden használaton kívüli tárgyat kicipeltek a „mini-szünidők” idején az amerikaiak. De ide cipelik depressziójukat és sikertelenségüket is, így aztán azok, akik itt születtek vagy dühödt jégkorongozók, vagy popsztárok lesznek. Utóbbiakra példa Celine Dion, Bryan Adams, vagy éppen a triatlon nevű (számomra „kanadai”) sportot is kedvelő Alanis Morisette is. Utóbbi hölgy épp a napokban publikálta So-Called Chaos című meglepően rockosra sikerült lemezét.
Morisette kisasszonyra kilenc éve figyelt fel a világ azon része is, amely nem tartozik Kanadához. A hölgy akkor énekelte el a világsikert hozó Ironic című dalt, amelyből kiderül, hogy még az eső is akkor esik, amikor épp esküvő van. A „szemetek a pasik, mert lelkiismeret-furdalás nélkül lelépnek” tematikát alaposan körbejáró énekesnő új lemezében az a jó, hogy nem akarja mindenáron az úgynevezett szakma kegyeit elnyerni, már csak azért sem, mert nyilván rájött: nincs olyan, hogy „szakma”. A tudományos szocializmus óta ugyanis az egyik legnagyobb kamu a pop szakmaként való meghatározása. Morisette új lemezét nem feltétlenül ezen felismerés mozgatja, itt a sok nehéz szülés után már egy komplikációmentes, sima és örömteli világrahozatalt látunk. Az egykoron a Nickelodeon gyerektévé sztárját, és számtalan kellemetlen diszkó-kamu előadóját az 1995-ös Jagged Little Pill című albuma óta lehet, és kell komolyan venni, de kizárólag akkor, amikor nem veszi komolyan magát – lásd a Supposed Former Infatuation Junkie című kvázi-kísérleti lemez kudarcát.
|
Még szerencse, hogy Morisette a káoszt is harmóniákban „beszéli el”.
