Nekem az a bajon a zöldmozgalommal, hogy – mint minden forradalom és minden avantgárd – idővel dogmatikussá válik. Kialakulásakor friss, dinamikus, haladó, majd amikor intézményesül, kezdődik az agymerevedés, ragaszkodás a dogmákhoz, a nem észszerű, hanem automatikus reagálás minden kihívásra.
Jellegzetes példa erre az agyonsajtózott Zengő-ügy. A zöldmozgalom akkor lehet hiteles, ha képviselői mindig minden szempontot figyelembe véve mérleget készítenek a szóban forgó ügy teljességéről, mielőtt hadba vonulnának. Tehát két világháborút követően, amikor mindig rossz helyre álltunk, vesztett csaták és megszállások után, ha végre egyszer védett helyzetbe küzdjük fel magunkat, hogy soha többé ne állhassunk a vesztes oldalon, és bekéredzkedünk a NATO-ba, akkor ezért a biztonságért valamit áldozni is kell. Kötelezettségeket vállalni. Ezúttal a teljes NATO-szövetség biztonsági rendszerének részeként elhelyezendő lokátorra. A Zengőt és a bazsarózsákat látványosan a testükkel védelmezők az elviség és a zsigeri tiltakozás balhéja kedvéért csupán azt nem akarják tudomásul venni, hogy a védett bazsarózsákat az illetékesek át szándékoznak ültetni, hogy megmaradjanak. És ami még fontosabb: itt egyetlen lokátorral kiváltható több másik. Tehát az ésszerű környezetvédelem azt diktálná, hogy ezzel a kompromisszummal többet tehetnek az érintetlen természetért, mint hogyha – nem tudom a pontos számot – öt vagy tíz másik lokátor építésére kényszerítenék az illetékeseket. Megsokszorozván ezt a (kissé politikailag is) démonizált rémet.
Mindezt azért mondtam el, mert most megint készülődik egy ügy. És most tökéletesen egyetértek a mozgalommal. A Liszt Ferenc tér alá állítólag mélygarázst akar építeni a kerületi hivatal. És a zöldek bejelentették, hogy a fák védelmében minden eszközüket, a testüket is bevetik majd. Mondom, egyetértek, de ki is egészíteném valamivel. A hatalmas, árnyat adó fákon kívül magát a teret, a tér életét és szellemét kell megvédeni.
Ebben a rovatomban az elmúlt években többször írtam már az itteni vendéglőkről, kávéházakról. Egyik jobb, mint a másik. A Liszt Ferenc téren varázslat történt. Olyan varázslat, amilyet a várostervezők soha nem tudnak létrehozni. Mióta halljuk például a pesti Broadway terveit (jó is volna), de a nagy vajúdásban egyelőre csak egerecske született. Ama 50 méternyi esztétikum az Operettszínház előtt.
Milyen más, amikor valamilyen közös életérzés, kollektív hangulat, citoyen igény, a városlakók organikus mozgása, titokzatos egyetértés életre kelt egy városrészt, egy utcát, egy teret. Ez történt a Liszt Ferenc téren. Egy csomó ember elkezdte jól érezni magát itt, andalogtak, padokon üldögéltek, a Zeneakadémia és az Operaház között. És elkezdtek nyílni számukra a különböző lokalitások, egyik a másik után, nőttek, mint a gomba, mert bár egymás mellett burjánoztak, mindegyiknek sikere volt. Mire még több ember vonzódott ide, és egyszer csak lett egy terünk a város szívében, eleven nyüzsgő, jókedvű mediterrán fórum. Organikusan megszületett a varázslat, amilyet senki nem mert volna kigondolni vagy megjósolni.
És akkor most ülnek az urak az íróasztalok mögött életidegenül, ráböknek a térképre, és azt mutatják a bütykükkel: ide mélygarázst telepítünk! Tudjuk, mit jelent. Ismerjük a feldúlt éveket a Szabadság térről és a Szent István térről. (Ez utóbbi mélygarázsa tök üres, ugyanis a díja 600 forint/óra: Magyarországon egy év alatt akarják lenyúzni a közönségről a beruházást.) Igen, a Liszt Ferenc téri fák. Óvjuk meg őket. De legalább ilyen fontos óvni az itteni életet, az urbánus csodát, melyet szétdúlnának. Ki sétálgatna itt, ki üldögélne a teraszokon egy ilyen dúlás alatt? És ha ez a spontán életforgatag megszűnik, nem lehet viszszaültetni, mint a fákat. Az ilyesmi nem ismétlődik. A legszebb pesti térnek vége. Alatta egy – üresen tátongó – mélygarázzsal.
Láncoljátok a fákhoz magatokat, feküdjetek a földre eleven szőnyegként! Tessék máshol mélygarázst építeni!
