 |
Néhány nappal ezelőtt Tél tábornok, a nagy dög, felháborító havas támadást zúdított még ránk. Pedig már a télikabátokat is lehordtuk a pincébe, a molyszekrény mélyére, hogy ne is lássuk a derék testőröket a következő télig, persze sűrű bocsánatkérések közepette. És akkor jött a megaláztatás, ez a márciusi hó. Le kellett kullogni újra a pincébe, felhordani az eltemetett kabátokat, azok persze sértetten árasztották magukból a télszagot. Bosszúból több kilóval nehezebbek is lettek odalent, az ember alig bírta felcibálni magára az ólommá vált felöltőket. És amikor végre fent ült rajtunk, mint holdboszorkány hátán a rőzseköteg, kárörvendő vihogás hallatszott, röhögött rajtam a márciusi télikabát.
Ilyenkor, amikor már elegünk van – és nekem, amióta nem síelek, azaz nem élvezem, csak seprem a havat, már sokkal hamarabb elegem van, nem csak márciusban – egyszóval ilyenkor az elegáns és legalább közepesen tehetős ember fogja magát januárban, és elmegy melegebb égtájakra. (Csóró korában amúgy is annyiszor küldték, de akkor nem mehetett.) Minimum a Kanári-szigetekre, de ha valaki nem csupán közepesen, hanem komolyan tehetős, akkor távolabbra, a Bahamáktól Mauritiusig és a Maldív-szigetekig. Átmelegíti a csontjait, aztán jön vissza még kicsit dideregni, de hát így már fél lábon is ki lehet bírni a telet.
Én még sosem tudtam megvalósítani ezt a menetrendet, pedig minden télvégen elhatározzuk a párommal, hogy jövőre aztán ha törik, ha szakad! És természetesen jönnek az elháríthatatlan akadályok jövőre is. No de jövőre! – ordítottuk most is, amikor márciusban havazni kezdett. Ilyen elme- és idegállapotban az ember pótszerekkel próbál javítani helyzetén. Például elmegy csontmelegítésre a Lukács meleg medencéibe. Depressziót múlatni pedig elmegy egy valódi itáliai étterembe, hogy az ízlelőszervei mélyéről is felmerüljenek az édes itáliai tapasztalatok, napsütéssel, nyárral, olasz csacsogással. Elmentünk tehát Lukács után ebédelni a még fölfedezetlen Arany János utcai Trattoria Pomo D’Oróba.
Jó belépni. Abszolút bolondos tér, tele zugos sarkokkal, galériákkal, mélyvizekkel, tökéletes, ritmikus összevisszaságban. Minden helyszín belakott, saját kis világa van, csupa fa és terméskő, meg öreg tégla. Belépünk a déli nyüzsgésbe (merthogy a jelek szerint népszerű), és máris meglegyint valami az édes Itáliából. (A tulaj, a pincérek egy része is olasz.)
A bőrbekötött, merített papíron elénk táruló étlap első oldala már meglepetést tartogat. A paradicsom – pomodoro, azaz aranyalma – csodás tulajdonságairól tudósít, azt írja, hogy rejtélyes izgató és nemi vágyat fokozó hatását már a régi alkimis-
ták is tudták, ezért keverték gyógy- és bájitalaikba. „Már érdemes volt idejönni” – mondtam a páromnak. „Majd meglátjuk este” – mondta ő.
A választék bőséges és hamisítatlanul olasz. Huszonhétféle pizza rendelhető. Előételnek kérek polipot Amalfitana módra zellerrel. Két okból: mért ne erősítsem a paradicsom mágikus hatását zellerrel is (biztos, ami biztos), másfelől a Sorrentói-félsziget Amalfijában ifjúkorom csodás heteit töltöttem valaha, hátha az emlékezés az ifjúságra is segít a szóban forgó esti ügyben. Aztán húslevest ettem ricottás parmezánnal töltött táskákkal (jó, de a feleségem húslevese azért utolérhetetlen). A jó tintahal a gyengém, bunda nélkül roston kértem, jól meg volt pirítva, ahogy szeretem, bolygótávolságnyira az ABC-ben kapható borzalmas gumikarikáktól, amit calamariként árulnak. Legközelebb egyébként kizárólag köreteket fogok enni, például fehérborral bolondított vargánya trifolatit serpenyős spenóttal. Édességnek kinéztem a meleg juhsajtot mézzel, de nem maradt kapacitásom. (Lehet, hogy jól jártam?)
Kiléptünk az ajtón erről a barátságos helyről, és máris szebben derengett a nap. Persze, hiszen egy darabka igazi Itáliában jártunk.
