 |
Nekem három gyerekkorom volt. Az első 6 éves koromig az Attila úton, a Vérmezőnél telt el. Apám ott lovagolt reggelente, akkor még nem park volt, hanem valóban mező, lovaglásra való. Őszintén szólva parknak szebb. (Innét az 1983-ban a Madách Kamarában, Mensárossal bemutatott drámám címe: Galopp a Vérmezőn.) De nyaranta, egészen 1944-ig, nagyapám felvidéki kastélya-birtoka jelentette a legvarázslatosabb gyerekkort. Majd 7 éves koromtól új otthonunk egy rózsadombi villa lett, hatalmas kerttel. Egy sorsjáték (ma lottó) főnyereményével a zsebében, apám vette nyugalomba vonulása után, a hollywoodi sztárnak Amerikába költöző Gaál Franciskától. Itt éltünk egészen a kitelepítésig, 1951 nyaráig, amikor apám 70 éves korában, anyámmal és velem együtt, mindenéből kiebrudalva, mindenét elvesztve földönfutó lett, haláláig.
Ama első gyerekkorban nekem is, az úgynevezett jobb családokban szokásos nörszöm volt, több is, csupa édes hölgyemény. A kötelező napi séta rendszerint a bebarangolhatatlan, megunhatatlan Várba irányult. Felcaplattunk a Mikó utcán, aztán fel az irdatlan sok lépcsőn egészen a bástyasétányig. Itt aztán lehetett balra is menni a Hadtörténeti Múzeum felé, ahol a bástyafal sarkán Görgey Artúr lovas szobra állt. (Felavatásán, tán 1935-ben, ott feszítek egy fotón anyám mellett, az előkelő, díszmagyaros közönség soraiban). Ezt a szobrot 1950 körül beolvasztották, és bizony Artúr bácsi a Sztálin-szobor része lett. Vajon mit szólt hozzá? Amikor ’56 októberében ledöntötték a szobrot, szerintem Görgey Artúr keze is benne lehetett (szó szerint, hiszen benne volt a Generalisszimuszban).
Vagy sétálhattunk Emmikével (őrá jól emlékszem) a bástyasétányon jobb felé, ahol most már, néhány éve, ugyanezen Görgey Artúr „kárpótlási” lovas szobra áll. Ilyenkor megnéztük a nyalka testőrség pazar őrségváltását. Végül pedig a sétányra fölérve mehettünk egyenesen előre is, ilyenkor rendszerint elhaladtunk bódító süteményillataival az egész utcát beterítő Ruszwurm előtt. Már maga a név is titokzatos volt, de ha néha bementünk, otthonosan érzetem magam, hiszen akkoriban így festett minden úri szalon. (Ma ez a legfőbb vonzereje: nosztalgia.)
Ugyanis ugyanott, ugyanígy, ahogy ma is láthatjuk, nyílt meg ez a cukrászat 1827-ben Schwabl mester jóvoltából, és lett halálozások és özvegyek útján végül a névadó Ruszwurm Vilmosé 1884-ben. Csodával határos, hogy az 1849-es ostromot (mellesleg Görgey Artúr volt az ostromló hadvezér), és az 1944-es pusztító ostromot az ősi cseresznyefa és mahagóni berendezés túlélte. Ma védett műemlék. És illata ugyanolyan, mint elsülylyedt gyerekkoromban, Atlantisz-Magyarország idején, a háború előtt. (Irodalom: Proustnál a gyerekkori sütemény íze.)
Néhány éve újabb dinasztia vette át a nagy hagyományú cukrászdát. A nemrég elhunyt marcipánkirály, Szamos Mátyás trónöröklő fia, Miklós váltott nagyszerű apja marcipánjairól Ruszwurmra, megvásárolván a cukrászati zászlóshajót a Várban. Néhány hónapja pedig merészen a hidegkúti végállomásnál épített egy modern, második Ruszwurmot. Minthogy tíz éve Solymáron élek, most már a pilisvörösvári remek Emilen kívül (írtam már róla), egy lóugrásra tőlünk, a másik szomszéd Pesthidegkúton is vár egy cukrászda. Tehát már nem csak a Várban, de itt is élvezhetem e semmihez sem hasonlítható, sajátos Ruszwurm-krémes ízét, a szintén egyedi vajas süteményeket, réteseket, egyszóval a régi jó házi sütemények világát. Nem beszélve a sajnálatos módon divatból kiment, nagyon sötétbarna, nagyon sűrű állagú Berlinerről, mely egy sokkal későbbi korszak nosztalgiatésztája: a sötét ötvenes években ez a sötét sütemény volt a fény az éjszakában (komoly képzavar, tudom, de illik az ötvenes évekhez). Egyszóval üdv a jó ízléssel, kiváló fából megépített, parkolót is kínáló hidegkúti Ruszwurmnak. Máris népszerű, sok a fiatal, és a nyavalyások állandóan elkapkodják előlem a krémest meg a Berlinert. Már ők is tudják, mi a jó?
