Ha egyszer megindul az amerikai média gépezete, ott kő kövön nem marad. Annyira nem, hogy minden követ felemelnek és megfordítanak, hátha előkúszik alóla a Fehér Házért harcba induló jelöltek előéletének valamilyen takargatni való részlete. Bush vitatható kapcsolatai négy év alatt már közismertté váltak. Most a kihívó, John Kerry vagyonának forrásait eddig takaró köveket emelgetik.
„TITÁNOK” HARCA. Kerry alakja ugyanis szinte paródiája a keleti part dúsgazdag elitjének. Őse, John Winthrop az egyik legrégebbi kolónia első kormányzója volt. Felesége a Heinz dinasztia (ketchup, szójaszósz, mustár, majonéz) tagja, 500 millió dolláros magánvagyonnal.
Új jelenség viszont, hogy e dinasztikus jelenségek elfogadásáért sokan az amerikai átlagválasztó pszichológiai állapotát is felelőssé teszik. Feltűnő példa erre David Brooks, szociológiai kérdésekkel foglalkozó kiváló publicista Titánok összecsapása című vasárnapi New York Times-cikke. „Mi amerikaiak – írja – úgy teszünk, mintha jellegzetesen középosztálybeli, demokratikus nemzet lennénk, de valójában szeretjük, ha a vezető dinasztiák titánjai irányítják az országot. Sem Bush, sem Kerry nem vezethetne például Nagy-Britanniában egyetlen nagyobb pártot sem. Ezt éppen társadalmi helyzetüknek azok a vonásai tennék lehetetlenné, amelyek nálunk elfogadhatóvá teszik őket.” Részben e sajátos pszichológiai háttér miatt senki nem tudhatja, hogy ki lesz a Bush-Kerry párbaj győztese. Ma csak néhány alaphelyzet ismerhető fel.
Az első és legfeltűnőbb, hogy az ország éppen olyan megosztott maradt, mint négy évvel korábban volt, a gyanús részletekkel terhes Bush-Gore elnökválasztás idején. Ezért általános vélemény, hogy ez a párharc is igen szoros lesz, ami azt vetíti előre, hogy stílusa a döntés közeledtével egyre durvábbá válik.
A másik szokatlan jelenség olyan kombinációk felbukkanása, hogy egy stratégiailag megválasztott időpontban közölhetik Oszama bin Laden, a terroristaellenes harc „első számú közellenségének” elfogását, és ez átütő erejű Bush-győzelmet vonna maga után. (Ez nem üres feltételezés. Tény, hogy a médiában egy héttel ezelőtt váratlanul foglalkoztak Oszama „küszöbön álló” elfogásának esélyével. Az is előfordult már, hogy egy ilyen akciót valamelyik jelölt érdekében késleltetve jelentettek be. Így történt például az iráni forradalom idején, amikor az amerikai nagykövetség elfoglalása során túszul ejtettek drámája a Carter-elnökség utolsó napjaiban megoldódott – de csak Reagan megválasztásához időzítve hozták nyilvánosságra.
Az alaphelyzet harmadik új vonása a demokrata pártgépezet tudatos és gyors tömörülése Kerry mögött. Általában az a helyzet, hogy minél tovább tart egy ellenzéki párt jelöltjének minden résztvevőt kompromittáló, marakodással terhelt kiválasztása, annál kedvezőbb a Fehér Házban ülő rivális helyzete. Most a demokraták egy nyilván előre meghozott határozatot a vártnál fegyelmezettebben teljesítettek. Ezért tudtak gyors döntést hozni, ami nehezíti Bush helyzetét.
A most véget ért előjáték negyedik, jól felismerhető vonása, hogy a nemzetbiztonság ügye nagyobb szerepet kap a kampányban, mint bármikor a vietnami háború óta. Kerry, aki harcolt Vietnamban, az akkori küzdelemtől ügyeskedve visszahúzódó Bush viselkedését támadta. Bush viszont, az emlékezetes szeptemberi terrortámadásba „kapaszkodva”, továbbra is háborús elnökként, a terrorizmus elleni harc nélkülözhetetlen vezetőjeként lép fel.
EURÓPA BIZONYTALAN. Végül ötödször: talán most először befolyásolhatja a döntést Európa véleménye. Sir Lawrence Freedman, a londoni King’s College kutatási vezetője ezzel foglalkozó tanulmányának az alábbi címet adta: Bush az ördög, akit ismer már Európa. A cím már bizonytalanságra utal. A professzor nyíltan megírja, hogy Bush szereplését bizonyos európai körökben „általában úgy ítélik meg, hogy irracionálisan harcias, közömbös szövetségeseivel szemben, gazdasági érdekcsoportok rabja és meglehetősen ostoba”. Ugyanakkor azonban a cikk arra is felhívja a figyelmet, hogy történelmileg az európai kormányok ritkán üdvözölték a Fehér Házban bekövetkező váltást, változást. Ennek a magyarázata az, hogy az amerikai elnökök második négyéves hivatali ideje általában sikeresebb és kiegyensúlyozottabb az elsőnél. Ez Eisenhower, Reagan és Clinton esetében is megfigyelhető. Ugyanakkor nem tudni, hogy Kerry milyen politikát folytat majd. Freedman ide vonatkozó végkövetkeztetése így hangzik: „A nyugati szövetség életének egyik legnehezebb időszaka után a legtöbb európai kormány üdvözölné azt a lehetőséget, hogy egy új adminisztrációval újra lehetne kezdeni mindent. A Bush veresége esetén érzett megkönnyebbülést azonban mérsékelné az az aggodalom, hogy mit lehet várni Kerrytől.”
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
