 |
| Pogátsa Zoltán, közgazdász-szociológus, az MTA kutatója |
Ismert tény, hogy a kilencvenes évek gyökeres gazdasági átalakulása során a közép-európai országok nyugati határvidékén sokkal sikeresebben ment végbe a szerkezetváltás, mint a keleti végeken. Lengyelországnak, Szlovákiának vagy Magyarországnak az unióhoz (Németországhoz, Ausztriához) közelebb eső területein a szocializmus elmúltával dinamikusan fejlődő régiók jöttek létre, míg az esetek többségében a keleti részek stagnáltak vagy egyenesen válságövezetekké váltak. Előbbiek előnye köszönhető a földrajzi közelségnek, az infrastruktúra kimagaslóan jobb kiépítettségének, illetve a történelmileg létező kapcsolatok újjáéledésének.
Itthon a kilencvenes évek második fele óta a nyugat-dunántúli régiót (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala) is egyfajta sikerrégiónak könyveltük el. Számos meghatározó multinacionális és egyéb külföldi cég települt itt meg, elsősorban az autógyártás és az elektronika területén. Jórészt ennek köszönhetően az egy főre jutó GDP-ben mérve az ország ezen része jelentős fejlődésnek indult, a gazdasági átmenet sikersztorijává vált.
Az utóbbi időben azonban az itt élők egyre több problémával találják magukat szembe. Az európai recesszió miatt visszaesett az importkereslet a nyugat-dunántúli termelő cégek termékeinek legfőbb felvevőpiacain, főként természetesen Németországban. Az utóbbi két évben egy jelentősebb elbocsátási hullám söpört végig a Dunántúl északnyugati részén, amely ugyan országos szinten nem okozott munkaerő-piaci krízist, ám olyan kis- és középvárosokban, mint Körmend, Szentgotthárd, Kapuvár vagy Szombathely a leépítések lokális hatása számottevőnek mondható.
Ennél is nagyobb problémát okoz azonban a torz és egyenlőtlen fejlődés. A régió gazdasági szerkezete igen komoly mértékben az ipari termelésre épít, a szolgáltatások súlya a helyi gazdaságon belül mind a magyar átlaghoz, mind pedig a szomszédos Burgenlandhoz képest alacsony. Ez egyfajta elkésett iparosodásra mutat a posztindusztriális, tudásra és szolgáltatásokra alapuló gazdaság korszakában.
Bár a régióban számos kiemelkedően magas színvonalú középiskola működik, a felsőoktatási intézmények méretüket tekintve kicsik, színvonaluk alacsony, a helyi gazdasággal pedig egyes pozitív példáktól eltekintve nincs élő kapcsolatuk. Győr egyetemépítő törekvései tiszteletre méltóak ugyan, ám a régiónak továbbra sincs meghatározó egyetemi központja.
A folyó kutatások azt is kimutatták, hogy többségében nem váltak valóra azok a remények sem, amelyek a nagy külföldi cégek köré beszállítói láncokon keresztül kötődő magyar kis- és középvállalkozásokban látták a nagy cégek helyi gazdaságba való beágyazásának lehetőségét. Szórványos pozitív ellenpéldáktól eltekintve ezek a cégek ma is “sivatagi katedrálisokként” vannak jelen a nyugat-dunántúli gazdaságban. Ez tulajdonképpen logikus is, hiszen az ilyen méretű vállalatok beszállítói kapcsolataikat ma már nem helyi, hanem döntően globális szinten szervezik. A döntésekben nem a Magyarországon megtelepült egységek, hanem a Németországban vagy az Egyesült Államokban székelő anyacég az illetékes, a beszállítói körbe pedig hosszú távú szerződésekkel, néhány integrátor cégen keresztül kerülnek be szorosan együttműködő vállalkozások a világ minden sarkáról.
A vállalatcsoporton belüli magas hozzáadott értékű kutató, fejlesztő, design, logisztikai és egyéb szolgáltató funkciók idevonzása pedig azért problematikus, mert ezekért a globális vállalati hálózatokon belül is verseny folyik. Az esetek többségében e részlegeket az anyacég jól felfogott érdekből megtartja, míg a termelési értéklánc alacsonyabb hozzáadott értékű elemeit (ilyen tipikusan az összeszerelés) viszi át az alacsonyabb bérezésű országokba.
Hosszan lehetne arról is vitatkozni, hogy az egyes régiók GDP-ben mért fejlettsége mennyire fejezi ki reálisan az adott térségben élők valódi életszínvonalát, körülményeit, esélyeit. A Nyugat-Dunántúlon élők hétköznapi tapasztalata, hogy a jövedelmi viszonyok, vagy számos egyéb fejlettségi tényező tekintetében egyáltalán nincsenek olyan privilegizált helyzetben, mint ahogy azt a megtermelt jövedelem mutatói sugallnák. Bizonyos esetekben kifejezetten hátrányos ez a relatív “gazdagság”; nem utolsósorban a különböző fejlesztési források elosztásánál, amikor ezek a megyék “túl” fejlettnek mutatkoznak a keleti területekkel szemben.
