Hány Stiglitz van? – tette fel a fogós kérdést Király Júlia, amikor megnyitotta a jeles amerikai közgazdász könyvbemutatóját a Nemzetközi Bankárképző Központban. Tudunk a nyolcvanas évek elméleti közgazdászáról, aki klasszikus műveket írt a pénzügyi rendszer és az államháztartás közgazdaságtanáról. Ismerjük a kilencvenes évtized gazdaságpolitikai tanácsadóját és köztisztviselőjét. Kortársunk pedig a Nobel-díjas sztárelőadó, akinek tudományos memoárjai és publicisztikai írásai újra meg újra felkavarják a közgazdasági viták folyóvizét. 
A BKÁE Gazdaságpolitikai Tanszékének docense
Nos, január 30-án mindhárom Joseph Stiglitzből kaphattunk ízelítőt. A Bankárképzőben a harmadik Stiglitz tartott provokatív – az elnöklő Bácskai Tamás szerint felvillanyozó – előadást. Egy óra múltán a második szólt a haladó kormányzásról rendezett nemzetközi konferencia közönségéhez az egyik pesti szálloda dísztermében. Mindkét program fölött – és ugyanez mondható el az ezeket követő konzultációkról – ott lebegett az első Stiglitz szelleme, szinte minden gondolatmenetben visszautalva valamilyen tudományos tézisre vagy összefüggésre.
Már csak ezért is szerencsés, hogy a honi közgazdász közönség először A kormányzati szektor gazdaságtana című Stiglitz-művel ismerkedhetett meg, s csak ezt követte a népszerű művek kiadása. A globalizáció és visszásságai című kötet – amelynek hazai megjelentetése a Napvilág Kiadónak köszönhető – elsősorban a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) bírálja, magyaráza-tot adva a kilencvenes évtized nagy valutaválságainak előzmé-nyeihez és következményeihez. Egyfajta kórkép ez a hideg-háború utáni világrend gazdasági folyamatairól, amelyben a szerző a bajok forrásaként jelöl meg olyan jelenségeket (legfőképpen a pénzügyi liberalizációt), amelyeket mások eredetileg gyógyszerként próbáltak alkalmazni az úgynevezett washingtoni konszenzus jegyében.
Aki ismeri a fejlődés-gazdaságtan irodalmát, tudja, hogy Stiglitz utóbbi könyveiben viszonylag kevés az egészen eredeti vagy újszerű megállapítás. Megfigyeléseinek döntő többségét mások már leírták előtte, és sokszor szakszerűbben is. Esetében azonban egy bennfentes beszélte ki a kulisszatitkokat, a színfalak mögötti vitákat és konfliktusokat, s ezt sokan nem is tudták neki megbocsátani.
Az IMF és a Világbank a bírálatok egyre halmozódó tömegével volt kénytelen szembenézni a nyolcvanas években; előbb a tudományban, aztán a civil szervezetek felől. Elkerülhetetlen volt, hogy a munkájukkal való elégedetlenség előbb-utóbb politikai nyomásba is torkolljon. Erre a két intézmény nem egyformán reagált; a Világbank már 1995-től megkezdte a rugalmas alkalmazkodást, míg az IMF a legutóbbi évekig elzárkózott mindenféle önkritikától és korrekciótól. Utóbbi képviselői – a kezdetben elég durvára sikeredett elutasítás után – Stiglitz kritikájára is megtalálták az udvarias választ, mondván: a Világbank egykori alelnöke inkább mikro-, és nem makroökonómus; hogyan tudná ő hitelesen megítélni az IMF teljesítményét? Nos, a vita kezdete óta Stiglitz álláspontját újabb válságok (például az argentin) igazolták, az IMF alkalmazkodóképtelensége viszont az intézmény jelentőségének és tekintélyének eróziójához vezetett.
E kérdéseket a magyar közönséggel megvitatva Stiglitz szemmel láthatóan jól érezte magát. Ennek a hangulatnak talán köze lehetett az emigráns magyar közgazdákhoz fűződő kapcsolatához is. Jó érzéssel emlékezett magyar származású cambridge-i tanárára, Káldor Miklósra. Jól ismeri Polányi Károly munkásságát is, aki szintén a Columbia Egyetemen tanított az ötvenes években, és akinek A nagy átalakulás című művéhez előszót is írt néhány évvel ezelőtt. A Bankárképző utcájából kikanyarodva pedig érdeklődéssel szemlélte az egykori Scitovsky-villát, amely megint csak egy neves pályatárs emlékét idézte fel.
Ezek az életutak azt is illusztrálják, hogy mennyi minden kapcsolja össze a magyar, az angol és az amerikai szellemi életet. Csak azt ne feledjük, hogy az utóbbinak markáns és elidegeníthetetlen részét képezi az a kritikai vonulat is, amelynek Joseph Stiglitz csak egy képviselője a sok közül
