Erotikus könyvtár

Tudomásunk szerint ez az első illusztrált antológiája az erotikának – írják a bevezetőben az eredetileg angolul megjelent (majd német, spanyol, olasz, francia kiadásban is közreadott) félezer oldalas kötet szerzői, Charlotte Hill és William Wallace. Ők ketten az ókortól máig tekintik át az álszemérem fedte tárgykört. Kép- és szöveggyűjte-ményüket filológiai alapossággal egészítheti ki az erotikus művek Pascal Pia kezdeményezésére készült francia lexikona.

Ez utóbbi fényében az idézett megállapítás kissé túlzottnak tetszik. Pascal Pia ugyanis egyike volt a XX. század legkitűnőbb francia filoszainak. Camus társaként szerkesztette a századközép messze világító lapját, a Combat-t. (Camus róla mintázta a Pestis egyik szereplőjét, neki ajánlotta esszéjét, a Szüszifosz mítoszát, később meg Malraux a Goya-esszét.) A legendás lapnál a tárgy- és tényszerűségen kívül mással nem törődtek. “Legföljebb majd csődbe jutunk” – mondta erről Pia. Így is történt. Előtte és utána a szerkesztő irodalomkritikák özönét írta, és szorgosan látogatta a párizsi nemzeti könyvtár “pokolnak” nevezett részlegét, hol az “erkölcstelennek” ítélt s tiltott műveket őrizték. A “pokol” neves látogatója az előző nemzedékből Apollinaire volt. Ő bányászta onnan ki Aretino parázna dialógusain kívül a libertinus hagyomány több klasszikusát, azokat, kiket lelkes hívük, Danton szerint csak fél kézzel lehet olvasni, s kiktől a hangaszálak és erőszakos remények költője pornográf elbeszéléseihez ihletet merített. Pascal Pia (1903-1979) a nemzeti könyvtári – azóta megszűnt – poklának teljes leltárára vállalkozott (annak bibliográfiája volt utolsó munkája 1978-ban). Baudelaire, Rimbaud, Lautréamont ki- adójaként a XIX. század második felének, a költészet forradalmának egyik szaktekintélye volt. Egyébként meg magányos rebellise az irodalomnak – mondja róla a lexikonát újra közreadó sorozat szerkesztője, Robert Kopp irodalomtörténész (Koppról lásd Az idill svájci története, Figyelő, 2003/44. szám). Könyv-, kézirat- és periodika-gyűjteményét az amerikai Vanderbilt University őrzi.

Minden művet érdemes a tudattalan nemi motivációk felől nézvést is megközelíteni – írja a többszerzős lexikon előszavában Pia. A kézikönyv, amelyet első megjelenésekor némely kritikák hiányosnak találtak, ezért tér ki például Racine-ra, Rousseau-ra, Mallarméra is, lévén “az erotika (…) esetükben olyannyira meghatározó, hogy mellőzésük felborította volna” a kötet “kívánatos egyensúlyát”. A lexikon ekként folytatható tárháza a francia irodalom erotikus hagyományának, ötszáz szerzőt elemző hétszáz szócikkben, illusztráltan.

Illusztráció és szöveg egymással beszélget Hill és Wallace antológiájában, amely nyugat és kelet erotikus művészetének egészét tekinti át, bőséges szemelvényekkel. Jut hely ebben Vértes Marcellnek is, kit a szerzőpáros franciának vél (mivel Párizsba települt), s öt rajzzal a megrendítően és mélabúsan érzéki Zichy Mihálynak, kit egyébiránt illedelmes mód’ úgy szokás számon tartani, mint Az ember tragédiájának illusztrátorát. Magyar vonatkozásaival is kínál tehát némely művelődéstörténeti támpontot ez az amúgy a felnőtt nagyközönségnek (több változatban is) készített kötet. (Például elgondolkodtathat az ilyen szempontból e könyvben is elemzetlenül maradt Móricz, vagy Koestler szexualitás-monográfiája felől.)

Az illusztrációk egyik indoka, hogy a XVIII. századi libertinus irodalom gazdagon illusztrált volt, így bőséges az anyag Sade márkitól Rétif de la Bretonne-on át Diderot-ig (csak a magyarra is fordított szerzőket említve itt). De ezen és az angol anyagon kívül jelen van a német, osztrák (Klimt) és – kicsit monarchiai merítéssel – cseh tradíció is (utóbbi század eleji bordély-jelenetekkel, de Haseknek és a Svejknek mellőzésével).

Erosz, a szerelem görög istene, lépten-nyomon felbukkan ebben a könyvben – írják a szerzők -, “nélküle ugyanis minden semmiség, árnyak jelentéktelen játéka”.