 |
| Lakner Zoltán, politológus |
Kapcsolatunk misztikus, kissé utópisztikus – jellemezte sajátos családi viszonyait gyerekkorunk népszerű rajzfilmfigurája. A pártok és az őket támogató hálózatok kapcsolata is kissé ködös, átláthatatlan a külső szemlélő számára. A hálózatok tagjai és a politikai szereplők tudatosan választják a rejtőzködést. Ennyiben érvényes a misztikus jelző: a (fél)információkat összekapcsoló fantázia szerepe sokszor nagyobb, mint az egzakt adatoké. A kapcsolatra vonatkozó utópisztikus jelző is érvényes: a pártok hálózatainak fejlődése, bővülése még csak most kezdődik igazán.
Ami a hálózatot hálózattá teszi, az az értékek, az információk, a szolgáltatások, az anyagi eszközök áramlása. S egyben ez az, ami megkülönbözteti a személyes haszonszerzés és a szimpla lenyúlás “intézményeitől” – amelyek működése során nemcsak egyes üzletemberek, de egyes politikusok “első milliói” is jótékony homályba vesznek. Van azonban egy “kis” probléma. Nevezetesen az, hogy a pártok és hálózataik kapcsolatáról nagyon kevés konkrétumot tudunk. A magyar pártrendszer egy még formálódó szektoráról van szó, amelynek jövőbeni irányát talán még maguk a pártok és a hálózattagok sem ismerik. Bizonyos alapvető szabályszerűségek leírhatók, ám a töredezett információk miatt a kelleténél jóval nagyobb a következtetések hibalehetősége.
SZOCIALISTA VERSENYELŐNY. Az MSZP-vel kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy az előző rendszerből átmentett klientúrája révén megszállva tart fontos gazdasági, államigazgatási és médiabeli hídfőállásokat. A szocialisták eszerint olyan befolyással – és így versenyelőnnyel – rendelkeznek, amivel senki más.
Az MSZP-t támogató hálózat legfőbb merítési forrása valóban az egykori állampárt. Így nemcsak az MSZP-t jellemzik utódpárti vonások, hanem a vele együttműködő csoportokat is. Szerepet kapnak az állampárti politikai tőkét (például a “spontán” privatizáció során) gazdaságivá átalakító üzletemberek. És azok is, akik visszafelé “váltanak”, a gazdasági tőkét politikaivá alakítva. A szocialista hálózatban is érvényesül azonban az érdekvezéreltség. Ez az érdekazonosság nem eleve adott: alkalomszerűen alakul ki – vagy nem alakul ki. A hálózat nem együtt mozog a párttal, tagjai jobbára önjárók. A támogatás nem örök, mindig meg kell nyerni.
Az MSZP hálózatának alapvető jellegzetessége a (például ideológiai, baloldaliság-értelmezési) sokszínűség, a kapcsolatok esetlegessége, a személyes ismeretségek fontossága. Ez tetten érhető a párt és az azt támogató értelmiség, illetve a kvázi agytröszt szervezetek viszonyában. A véleményformáló (szocialista-szimpatizáns) értelmiség legfőbb foglalatossága manapság az, hogy a Fidesz elutasítása mellett hozzon fel érveket, ahelyett, hogy az MSZP arculatának, programjának kialakításában segítene. Ez azért van így, mert az MSZP maga is gyakran tanácstalan abban, hogy pontosan milyen célok érdekében vegye igénybe támogatói szellemi kapacitását. Így viszont a folyamatos munkakapcsolatnak nincs is értelme: nincs min közösen dolgozni. Az agytrösztként funkcionáló szervezetek magukra maradnak: készíthetnek értékes munkaanyagokat, ám ezek vagy eljutnak az MSZP vezetőihez, vagy nem. Nincs tehát folyamatos irányítás a kapcsolatokban, nincs jelen az intézményesültség mozzanata. A hálózat tagjai többnyire “vészhelyzetben”, mondjuk egy választási kampány idején koncentrálják erőiket. És akkor is inkább spontán, mintsem stratégiába illeszkedve, s többnyire valami ellen, nem valami mellett.
A gazdasági vagy államigazgatási kapcsolatokról konkrét felmérések híján elég keveset tudni. Ismert az egykori szocialista káderből lett nagyvállalkozó, vagy éppen a pártbürokratából lett bankár típusa. Azt is gyaníthatjuk, hogy ezek a személyek a legkönnyebben a szocialista politikusokkal értenek szót. Jó okkal feltételezhetjük azonban azt is, hogy a gazdasági elit e szegmensére ugyanúgy jellemző a függetlenség és az érdekvezéreltség, mint más csoportjaira. Amiből az következik, hogy mindig készen állnak egy leendő kormányváltásra, nem egyetlen politikai kurzus sikeréhez kötik a szerencséjüket.
Ugyanez lehet igaz az állampártban “felnőtt”, s ma az államigaz-gatásban dolgozó emberekre. Sokuk rendelkezik valamiféle (a szocialistákkal) közös szocializációs készlettel. Ám egyáltalán nem biztos, hogy ebből ennek az egy politikai iránynak az elfogult követése adódik. Nem minden volt párttag MSZP-s. A mindenkori hatalomhoz fűződő lojalitás pedig nagy úr.
Mindezek alapján a szocialista hálózatot a személyes kapcsolatok sűrű szöveteként képzelhetjük el. Meghatározó motivációt jelentenek az egyéni és csoportambíciók, érdekek. Van közös ellenfél, de a közös cél már nem annyira biztos. A hálózat tagjainak jó része remekül elboldogul az MSZP közvetlen támogatása nélkül – ami persze nem gátolja meg őket abban, hogy szükség és lehetőség esetén kihasználják a régi vagy új ismeretségek kínálta előnyöket. Hiányzik az irányítás mozzanata, a párt nem igazán “gazdálkodik” hálózati erőforrásaival, kevéssé képes kontrollálni, számon tartani, mozgatni hálózatának tagjait.
SZEMBENÁLLÁS. A Fidesznél az 1994-es választási kudarcból egyebek mellett azt a következtetést vonták le, hogy kiterjedt elitkapcsolatok nélkül nem lehetnek sikeresek. A politizálás nem lehet eredményes, ha csak a legközelebbi barátokra és üzletfelekre lehet számítani.
Ahhoz azonban, hogy a párt a gazdasági elit körében népszerűvé váljon, előbb meg kellett találnia új helyét a magyar politikai életben. A sokat emlegetett “jobbra át” annyiból mindenképpen következetes politika volt, hogy a Fidesz mindig azt a pozíciót kereste és foglalta el, ahol pontosan szembeállhatott a szocialistákkal. A Fidesz évek alatt elismertette magát a jobboldal vezető pártjaként. Ezt a célt szolgálták azok az egyesületek, amelyekben fideszes politikusok találkozhattak és jelenhettek meg az Antall-kormány ismert tisztségviselőivel és híveivel. Egyes szervezetek agytrösztként is funkcionáltak, segítve a Fideszt alternatív témák megtalálásában. Másfelől viszont demonstratív, koalíciós funkciót is betöltöttek a jobboldali mozgalmak között. A Fidesz tudatosan használta fel saját céljaira ezeket a csoportokat, amelyeknek ez szintén érdekében állt: a Fideszen keresztül vezetett az út a politikai életben maradáshoz és vissza a hatalomhoz. A Fidesz vezetői kezdettől képesek voltak megrendeléseket adni új és régi támogatóiknak. Fontosnak tartották a rendszeres kapcsolattartást, s ennek bemutatását; tudták, kit, mire és mikor lehet használni.
A jobboldal elfoglalásával elért politikai erősödés nyitotta meg az utat a gazdasági elit felé. E kör egy része valószínűleg nemcsak a Fideszre tette tétjeit. Mások talán a saját bőrükön tapasztalták meg a szocialista klientúra összetartását egy-egy esetben, így saját támogató után néztek.
A kormányra kerülő Fidesz programként hirdette meg a “szocialista klientúra” államigazgatásból való eltávolítását, a gazdasági hálózatok működtetésének ellehetetlenítését és alternatív média megteremtését – az utóbbit akár állami pénzből is. Ez részben ellenreakció volt: tény, hogy az MSZP rendelkezett valami olyasmivel, amivel senki más a magyar politikai életben. A Fidesz azt üzente: ez neki és támogatóinak, s rajtuk keresztül a magyar társadalomnak is jár. Másfelől azonban a Fidesz tudatosan felnagyította a szocialisták befolyását, azért, hogy legitimálja saját pozíciószerző törekvéseit. Minél elvetemültebb és hatalmasabb a szocialista “polip”, annál jogosabb a Fidesz saját építkezése, sőt annál inkább szükséges is.
A hálózatépítés további útját jelentik a polgári körök. A 2002-es vereség tanulságának a Fidesz vezetői azt (és úgy tűnik: csak azt) tartották, hogy nem elegendő a politikai marketing csúcstechnológiája, szükség van személyes meggyőzésre és a szavazók tartós elkötelezésére is. Nem szabad annak kitenni a pártot, hogy meg tudja-e nyerni az egyáltalán voksolni hajlandó ingadozó szavazók többségét, és hogy egy adott pillanatban képes-e mobilizálni szimpatizánsait. Utóbbiak megszervezésével biztosítani kell, hogy sokan és elegen legyenek a győzelemhez. A gondolkodás talán hibádzik azon a ponton, hogy a meglévő támogatók elkötelezettségének intenzívebbé válásától a támogatók száma nem lesz nagyobb. Az azonban biztos, hogy szavazási hajlandóságuk nem kérdéses: ők biztosan elmennek. A polgári körök ügye mindazonáltal ellentmondást hordoz: a kontrollra és irányításra törekvő Fidesz-vezetés egy sok esetben láthatóan nehezen befolyásolható mozgalmat hívott életre, ami a pártvezetés manőverezési szabadságának korlátja lehet.
A pártok körüli hálózatok mindenesetre nem ördögtől valók. Ezekről viszonylag kevés konkrétumot tudunk, s általános a velük kapcsolatos gyanakvás, sokszor joggal, hiszen a személyes érdekérvényesítés és a pótlólagos erőforrások mobilizálásának elemei még vészesen összekeverednek. Mégis: a hálózatok kiépítése és felhasználása nem több, és nem kevesebb, mint az egyik terepe a pártversengésnek, amely sosem korlátozódott pusztán a parlamenti üléstermekre.
