 |
| Al Gore, Bill Clinton és feleségeik. Eltérő gyökerek, eltérő megítélés. |
Az amerikai alkotmány is elítélően foglal állást az öröklött privilégiumok-kal szemben, a politikai és szakmai elit ennek ellenére egyre inkább dinasztikus jellegű. Az Adamsek, Harrisonok, Rooseveltek, Rockefel-lerek, Kennedyk, Bushok világában a politikusokat kiskoruktól kezdve készítik fel a karrierjükre. A volt alelnök, Al Gore unokatestvére, a világhírű író Gore Vidal belülről ismeri ezt a világot. A német Sternnek adott interjújában beszámolt arról, hogy az Oklahama államot alapító nagypapa kísérőjeként már tízéves korában bejáratos volt a szenátusba. A helye biztosítottnak tűnt a testületben, ám a poszt megpályá-zása helyett megírta Zárt kör című regényét, és ezzel kiesett a pixisből.
Ám ahogyan azt Bill Clinton példája is mutatja, az Egyesült Államokban sem dől el minden a születéskor. A társadalmi és földrajzi értelemben egyaránt rendkívül erős mobilitásnak köszönhetően az amerikai álom megvalósítható: a kapcsolati tőke megszerzésére a “self made man”-ekből álló társadalom széles rétegei kapnak esélyt. Annál is inkább, mert az Egyesült Államok társadalma valójában rendkívül sok, szorosan összetartó (vallási, etnika, ideológiai és egyéb kapcsolódási erővonalak mentén szerveződő) kisközösségből áll. Ezek adott esetben még a családnál is szorosabb összetartó erőt képviselnek. Francis Fukuyama amerikai szociológus éppen a bizalmi kapcsolatok kiterjedtebb körével magyarázza az amerikai cégek hatékonyabb működését az inkább családi vállalkozásokra épülő ázsiai és egyes európai modellekkel szemben. A kapcsolatok tudatos menedzselése és kihasználása az álláskereséstől az üzletkötésen át az élet számos más területéig az Egyesült Államokban bevett gyakorlat.
THATCHER HAGYATÉKA. Az amerikai típusú nyomulás számos megnyilvánulása az európai kultúrában inkább visszatetszést kelt. Nagy-Britannia például hiába az Egyesült Államok legfőbb politikai szövetségese az Atlanti-óceánon innen, társadalma – a szavak szintjén legalábbis – ösztönösen idegenkedik az uram-bátyám összefonódásoktól. S jóllehet, a konzervatív Margaret Thatcher nyolcvanas évekbeli kormányzása máig megosztja a briteket, tagadhatatlanul az ő politikai “hagyatéka”, hogy bekerült a szigetországi közbeszédbe a “meritokrácia” fogalma: egy jó pozíció betöltéséhez már nem az számít, hogy kit ismersz, hanem, hogy mit tudsz.
Puritán hagyomány ide, protestáns munkaetika oda, azért a briteknél is működnek különböző informális hálózatok. Az egyik legtöbbet emlegetett példa az “oxbridge-i végzősök“ köre, azaz az oxfordi és a cambridge-i elitegyetemekről kikerülők véd- és dacszövetsége. Azt senki sem tagadja, hogy az oxbridge-i elit évszázadokon át kezében tartotta a gyeplőt, de vajon így van-e ez ma is? A KPMG tanácsadó cég 1999-ben végzett egy felmérést a témában a nagyvállalati körben, és ebből az derült ki, hogy ebben a szférában még mindig megtalálni ugyan az old boy-hálózat nyomait, ám az ide sorolható vezetők már a “dinoszauruszok” közé tartoznak.
Németországban sem hasonlít a helyzet az amerikaira, másfelől a mai német társadalom rétegződése korántsem nyúlik vissza olyan történelmi messzeségbe, mint a brité, elvégre a nyugatnémet elit a második világháborút követően a romjaiból született újjá. Hamis képet festenénk persze, ha azt állítanánk, hogy a német társadalomban nem működnek “történelmi” elitcsoportok. Bőszen ápolják például kapcsolati köreiket az arisztokraták. Ezekben a körökben azonban nem egymás érvényesülésének elősegítése a tét, ellenkezőleg, társadalmi eseményeiken kifejezetten az összetartás erősítése végett teremtenek alkalmat a tagok eszmecseréjére, üzleti kapcsolataik kialakítására.
| Szabadkőművesek |
|
Kevéssé van szem előtt az Ausztriában 1740 óta működő, és az országban igazi nagyhata-lomnak számító szabadkőművesek társasága. A szabadkőművesek hagyományo-san titkolni igyekeznek kilétüket, más kérdés, hogy ma már szinte a verebek is csiripelik, ki tartozik a soraikba. Mára inkább csak a sok rejtélyes rituálé maradt, előremutató eszmék nélkül. Ennek ellenére a szervezet Ausztria-szerte 58 páholyban mintegy 3 ezer tagot egyesít. Az összetartás utoljára a hetvenes években és elsősorban a nyugati tartományokban, mindenekelőtt Karintiában volt említést érdem-lően szoros: a páholytagok – akik már a kézfogásnál felismerik egymást egy bizonyos mozdu-latról – politikai és gazdasági funkciókba segítették egymást, mi több, ez a kapcsolatrendszer az Ausztriában oly szigorúan vett pártpreferenciákat is megelőzte. |
|
Ausztriában ezzel szemben a rossz nyelvek úgy tartják, hogy az arisztokrata családok sarjai biztos karrierre számíthatnak a külügyminisztériumban. Az új jövevényt felkarolják és támogatják azok, akik ebből a körből már ott vannak.
Tipikusan osztrák (pontosabban német) kapcsolatrendszert alkotnak az egyetemi diákkörök, az úgynevezett Burschen-schaftok – az elsőt 1813-ban hozták létre a napóleoni elnyomás ellenében a nemzeti összetartozás érzését erősítendő – egykori tagjai, akik életük végéig számíthatnak bajtársaik támogatására. A kalandos külsőségek – mint az avatási ceremónia részét képező párbajozás kiváltsága – csak a tényleges tagoknak “járnak” ugyan, de már pusztán ezek felidézése is örök kapocs. Karl Marx éppúgy Bursche volt, mint az osztrák szociáldemokraták (SPÖ) nagy alakja, Victor Adler, vagy a maiak közül Michael Häupl bécsi polgármester, az SPÖ mai alelnöke. A másik oldalon Herbert Haupt szabadságpárti szociális ügyi miniszter készséggel mesél karintiai egyesületében vívott 12 párbajáról, miként a párt elnöke, Jörg Haider sem titkolja, hogy párttársa, Norbert Gugerbauer neki köszönheti kettéhasított fülét.
Ami a brüsszeli bürokráciát illeti, az Európai Unió színes és bonyolult mikrokozmoszában nehéz az egykori kollégiumi szobatársak, funkcionárius dinasztiák tagjai, vagy akár azonos országbeliek alkotta hagyományos erővonalak mentén kimutatni a kapcsolati tőke jelenlétét. Az EU intézményei esetében nem ahhoz van szükség kapcsolati tőkére, hogy oda valaki bekerüljön, sokkal jellemzőbb, hogy az ott töltött idő ad a későbbiekre vonatkozóan egy nagyon erőteljes kapcsolati hátteret. Számos volt bizottsági vagy parlamenti tisztviselő váltja pénzre azt az előnyét, hogy behatóan megismerte uniós munkahelye működését és belső viszonyait.
POZÍCIÓHARC. Oroszországra a kommunizmus hét évtizedének torz érvényesülési lehetőségei után ismét egyre kevésbé jellemző a társadalmi mobilitás. A politika ugyan még mindig hajlamos beleavatkozni az elitcsoportok életébe – és kiiktatni bárkit, aki sérti az érdekeit -, ennek ellenére egyre egyértelműbben körvonalazódnak azok a társadalmi körök, amelyek a jövő Oroszországát meghatározzák majd, és amelyek soraiba napról napra nehezebb lesz beférkőzni. Az egyik oldalon az úgynevezett oligarchák állnak, akik szinte kivétel nélkül korábbi párt-vagy Komszomol-ismeretségeiket latba vetve alapozták meg mára mesés gazdagságukat. Az orosz társadalom azonban, amelytől sosem állt távol az antiszemitizmus, már-már holmi “összeesküvést” sejt az üzleti elit érvényesülésének a hátterében. Moszkvai szociológusok persze váltig állítják, hogy a mai oroszországi hétköznapokban nincs jelen az antiszemitizmus; az oligarchákkal szembeni össznépi ellenszenv kizárólag hihetetlen gyorsasággal felhalmozott gazdagságuknak szól. A három éve külföldi “száműzetésben” élő Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij, vagy az októberben letartóztatott olajbáró, Mihail Hodorkovszkij – széles körben üdvözölt – bukásáról beszélve azonban az átlagemberek sosem felejtik el megemlíteni ezen üzletemberek származását.
