Hölgyeim és uraim! Elkaptuk! – a Fehér Ház több mint fél éve csak erre a mondatra várt. Vasárnap végre elhangzott. Paul Bremer, az iraki amerikai adminisztráció vezetője nyitotta meg e diadalittas szavakkal azt a bagdadi sajtótájékoztatót, amelyen bejelentette, hogy előző este Tikrit város közelében egy rajtaütés során elfogták a bukott iraki diktátort, Szaddam Huszeint. Majd következtek a videofelvételek, amelyeken az újságírók azt láthatták, amint egy kócos hajú és hosszú, őszülő szakállú, ápolatlan férfi békésen tűri, hogy egy orvos megvizsgálja, s DNS-mintát vegyen a szájüregéből. Ez utóbbinak köszönhetően azóta minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a torzonborz külső ellenére is jól felismerhető arcvonások valóban az exdiktátort rejtik.
Húszdollárosok a nyomdában. Az új bankjegyek biztonságosabbak, de a dollár árfolyama továbbra is ingatag.
KAPÓRA JÖTT. Szaddam Huszein kézre kerítésével az Egyesült Államok a legnagyobb sikerét érte el Irakban az ez év tavaszán megvívott második Öböl-háború megnyerése óta. Ez a diadal pedig aligha jöhetett volna jobbkor a Fehér Háznak. Mindössze két nappal korábban ugyanis a Pentagon azzal vádolta meg a korábban Dick Cheney alelnök vezette Halliburton olajpari szolgáltató óriás leányvállalatát, a Kellogg Brown & Rootot, hogy az legalább 61 millió dollárral túlszámlázta az amerikai hadsereg számára a hadjárat idején és azóta lebonyolított kuvaiti olajbeszerzéseket. Ráadásul a katonák élelmiszer-ellátásának biztosításáért is legalább 67 millió dollárral kért többet, mint az a Pentagon szerint reális lett volna. Még szerencse, hogy ezt a pénzt – legalábbis a brit Financial
Times értesülései szerint – egyelőre nem utalták át a cég számlájára. Miután George W. Bush elnök kevesebb mint 24 órával korábban védelmébe vette azt a döntést, hogy az iraki katonai akcióval az év elején szembehelyezkedő Franciaország, Németország, Oroszország és Kanada cégei fővállalkozóként ne vehessenek részt az Öböl-ország újjáépítésében, az újabb fordulat tálcán kínálta a támadás lehetőségét a demokratáknak. „Ez az elnök egész országoknak tiltja meg, hogy iraki szerződésekért pályázzanak, mindezt csak azért, hogy a kampányát finanszírozó vállalatok továbbra is túlszámlázhassanak az amerikai adófizetőknek” – csapott le a kínálkozó alkalomra Howard Dean demokrata elnökjelölt. Arról a Deanről van szó, akit (a George W. Bushsal szemben 2000-ben alulmaradó, ám demokrata körökben továbbra is nagy tekintélynek örvendő) Al Gore a múlt hétfőn biztosított személyes támogatásáról, és tett ezáltal a párt legvalószínűbb jelöltjévé a jelenlegi elnökkel szemben a jövő novemberi választáson.
Gore pártfogoltjának esélyei azonban az iraki exdiktátor „levadászásával” hatalmasat zuhantak. E fényes siker szinte elfeledteti a Halliburtonnel szemben felmerült – így közvetve az alelnökre is árnyékot vető – vádakat, sőt azokat a súlyos veszteségeket is egészen más megvilágításba helyezi, amelyeket az amerikai haderő a Szaddam-rezsim bukása óta elszenvedett. Bushnak csupán le kell aratnia a győzelmi babérokat.
TANULT A HIBÁBÓL. Jövő novemberig persze rengeteg minden történhet – az iraki gerillák még nem tették le a fegyvert -, az azonban tény, hogy ma egyértelműen George W. Bush számára kedvező a csillagok állása. A felbecsülhetetlen propagandaértékű iraki őrizetbe vételen túl otthon is egyre biztatóbban alakulnak a dolgok. Az ifjabbik Bush a jelek szerint valóban tanult apja hibájából, aki miután 1991-ben megnyerte az első Öböl-háborút, a rákövetkező évben mégis elvesztette a választásokat, mert „megfeledkezett” a gazdaságról. Mintegy két esztendei hanyatlás után az amerikai gazdaság ma ismét szárnyal: 2003 harmadik negyedében 8,2 százalékos volt a növekedés az év előző három hónapjához képest – ez a legdinamikusabb ütem az utóbbi húsz évben -, és még ha a negyedik negyedben „mindössze” 5 százalék körüli GDP-növekedés várható is, az előrejelzések szerint az éves szintű növekedés az idén eléri a 3,5 százalékot. A termelékenység a harmadik negyedévben szintén lélegzetelállító tempóban, éves szinten 9,4 százalékkal nőtt. Ez a folyamat az esztendő végére veszített ugyan valamelyest a lendületéből, kétségbeesésre azonban semmi ok: a termelékenységnövekedés lassúbbodása kedvezően hathat a már eddig is javuló munkaerőpiacra.
Csoda-e, hogy ezek után az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed is fölöttébb optimista gazdaságértékelést adott a múlt héten? „A termelés gyors tempóban növekszik, a munkaerőpiac pedig szerény ütemben javul” – hangoztatja a Fed monetáris politikai bizottságának ülése után közzétett nyilatkozat. Ráadásul az Alan Greenspan vezette testület a korábban reális veszélynek tekintett deflációt illetően is úgy foglalt állást, hogy bár az 1,3 százalékos maginfláció továbbra is igen alacsony, „az elmúlt hónapokban elenyészett annak a veszélye, hogy az infláció üteme kellemetlen mértékben mérséklődjön, ennek most hozzávetőlegesen annyi a valószínűsége, mint az infláció növekedésének”. Így azután a Fed érintetlenül hagyta a 2003 júniusa óta 1 százalékon – 45 éves mélyponton – álló irányadó kamatlábat, sőt leszögezte, hogy ez a kamatszint „minden bizonnyal huzamos ideig fenntartható”.
Ami Greenspanéket aggasztja, az sokkal inkább a gazdasági növekedés törékenysége. A University of Michigan például a minap közzétette a maga decemberi fogyasztói bizalmi indexét, amely a kedvező tendenciák ellenére nemhogy nőtt volna, ellenkezőleg, az előző havi 93,7 százalékról 89,6 százalékra esett vissza. Közgazdászok legnagyobb meglepetésére a gazdaság szereplői rögvest el is bizonytalanodtak. Aligha véletlen, hogy a Fed hónapok óta többször is felhívta a pénzpiacok figyelmét: döntéseinél sokkal inkább a fogyasztók tetteire figyel, nem a szavaikra. Márpedig a tények azt mutatják, hogy a kiskereskedelmi eladások novemberben 0,9 százalékkal nőttek, azaz a fogyasztók a szeptemberi és októberi megtorpanás után éppenhogy mostanában kezdtek el újra bátrabban költekezni.
IMPORTFÖLÉNY. Igaz, másfelől kérdés, vajon valóban olyan kedve-ző-e ma az Egyesült Államoknak, ha az amerikaiak növekvő lelkesedéssel vásárolnak. Elvégre amennyiben a belföldi kereslet tovább nő, az országnak még több árut kell importálnia, ami csak tovább növeli a folyó fizetési mérleg már így is tetemes – a GDP 5 százalékára rúgó – hiányát. Októberben az amerikai bevitel 1,5 milliárd dollárral, azaz 5,3 százalékkal haladta meg az előző havit, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Államok 47 százalékkal importált több árut, mint amennyit maga exportált. Hiába erősödött tehát az export gyorsabban, mint az import – 2,6 százalékos ütemben 2,1 százalékkal szemben -, a kettő közötti szakadék nagysága miatt a külkereskedelmi deficit megállíthatatlanul tovább nőtt.
A tetejébe a lakossági fogyasztás túlnyomórészt hitelből valósul meg. Közismerten az amerikai a világ egyik legeladósodottabb társadalma, amelyben az egyéni megtakarítások mértéke elképesztően alacsony. Mindezt súlyosbítja a szövetségi költségvetés mintegy 500 millárd dolláros deficitje, amely továbbra is nő, hála a Bush-adminisztráció adócsökkentéseinek, az iraki háborús kiadásoknak és az olyan döntéseknek, mint hogy a receptköteles gyógyszereket ingyen biztosítják az időseknek. A folyó fizetési mérleg és a költségvetés hiányából adódó ikerdeficit finanszírozhatósága érdekében az Egyesült Államok ma minden nap 2 milliárd dollár hitelt kénytelen fölvenni a nemzetközi piacokon.
Az összkép tehát fölöttébb vegyes. A gazdaság irigylésre méltó tempóban növekszik ugyan, a felszín alatt azonban súlyos egyensúlyi problémák bújnak meg. Mindezek alapján máris érthetővé válik, miként gyengülhet a dollár feltartóztathatatlanul a többi nemzetközi valutával, mindenekelőtt az euróval szemben, annak ellenére, hogy az eurózóna idei növekedése az előrejelzések szerint legföljebb 0,5 százalék lesz, s várhatóan jövőre sem haladja meg az 1,8 százalékot. A zöldhasú az európai közös pénzhez képest annak bevezetése óta nem állt ilyen gyengén. Ez a londoni The Economist számításai szerint azt jelenti, hogy míg a 2001-es árfolyamon számolva az eurózóna gazdasága mindössze az amerikai 60 százaléka volt, mára annak 80 százalékára ugrott – sőt, ha hozzáadjuk a közös valuta övezetén kívüli, de EU-tag Dánia, Nagy-Britannia és Svédországát gazdaságát, akkor már túl is szárnyalja azt.
Amíg a tengerentúlon nem csökken az ikerdeficit mértéke – erre éppen a gyengülő dollár teremt esélyt azzal, hogy egyre olcsóbbá teszi az exportot, miközben drágítja az importot -, az amerikai valuta tovább fog esni. Mindazonáltal az, hogy az amerikai exportgazdaság – George W. Bush legnagyobb örömére – busásan profitál a dollár gyengüléséből, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a többiek rajtavesztenek. Az Európai Központi Bank (ECB) például egy ügyes politikával – jól időzített és határozott kamatcsökkentéssel – magabiztosan ellensúlyozhatja az euró erősödéséből fakadó hátrányokat. A megfelelő pillanatot azonban nem szabad elszalasztani.
