 |
| Csaba László közgazdász, A CEU, A Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára |
Egy kis nyitott gazdaságban, ahol a tőkemérleg tételeire is kiterjedő konvertibilitás érvényesül, támadás indul a nemzeti valuta ellen. Az ország törvényhozása azon nyomban elfogad egy költségvetési kiigazítást, amely alig fél százalékponttal növeli (nem elírás!) az államháztartás tervezett hiányát, amely nem mellesleg harmadik éve aggasztó mértékű, és éppen mostanság sosem sikerült korlátok között tartani (a jó szándék hangoztatása az előző időszakban sem maradt el). Mivel mindez a külföldi befektetők hangadóinak tekinthető források hónapok óta tartó, félreérthetetlen figyelmeztetései közepette történik, a tőzsdén eladási hullám indul meg. Csökkennek az árfolyamok, és reális veszéllyé válik a jórészt külföldi tulajdonosok által birtokolt állampapír-állománytól való megszabadulás. Ettől kezdve már csak az a kérdés, hogy a valutaválságok – az önbeteljesítő kedvezőtlen várakozások – útja, vagy a drasztikus kamatemelés lesz a válasz. Utóbbi esetben a forró pénz beáramlása keresztezi a kivonulók útját, fölerősíti a nemzeti valutát, visszaállítja és megemeli az állampapírok hozamát, és így maradásra bírja az épp menekülni készülőket, hiszen saját zsebének senki sem ellensége.
KOMMUNIKÁCIÓS JÁTÉK. Az eddig előadott tanmesében senki sem fog semmi meglepőt találni, aki makroökonómiát már a Krugman és Obstfeld nevével jegyzett, immár több magyar egyetemen is az alapszintű – nem master – képzésben használatos tankönyvből tanult. Ez hangsúlyozottan érvényes azokra, akik megélhetésszerűen foglalkoznak nemzetgazdasági folyamatok és pénzügyi piacok elemzésével, hiszen tőlük bizonyos alapvető informáltság elvárható. Ennek részeként szokás tekinteni azt, hogy a piaci szereplők árgus szemekkel csüggnek a jegybank – közelebbről a monetáris tanács – ajkán, sőt, megpróbálják előre kitalálni azt, miként fog dönteni. Az Egyesült Államoktól az Európai Unióig és Japántól Izraelig nagy hagyománya alakult ki a piaci szereplők és a jegybank közötti kommunikációs játéknak, ahol a kölcsönös gesztusok és finom üzenetek (mimika) révén sokkal jobb összhang jön létre erőszakos beavatkozások nélkül is, mint a hagyományos, nem kooperatív játékokban.
Ebben a játszmában a jegybank üzeneteire már csak azért is érdemes odafigyelni, mert a bicikli egészen addig nála van, amíg azt egy válság ki nem billenti. A jegybankok gyakorta nem úgy döntenek, mint ahogyan a piaci szereplők várják. Például az angol és a német üzleti körök hangadóinál olvasható követelések ellenére az Európai Központi Bank nem csökkentett kamatot, sőt a Bank of England egy globális kamatemelési hullám élére állt (ha bekövetkezik, várhatóan tartós lesz a föllendülés, mert elbírja a nagyobb forrásköltséget is).
KOMOLYTALAN KÖZLEMÉNYEK. Az elmúlt három-négy hónapban a Magyar Nemzeti Bank inflációs jelentésének és a monetáris tanács üléseiről kiadott közleményeknek már-már eposzi jelzőjévé vált egy fordulat. Ez körülbelül úgy szólt, hogy a monetáris tanács „jelenleg nem tartja szükségesnek a kamatemelést”. Tapasztalataim szerint ezt a megjegyzést sem a költségvetési politika zsánerét kialakító műhelyvitákban, sem a közvélemény várakozásait alakító elemzői megnyilatkozásokban nem vették komolyan. Pedig attól még, hogy a megítélés eltér, a közbeszéd elszakad a realitásoktól, a bicikli a jegybanknál marad.
Ha a piacon megfordul a trend, a központi bank nem maradhat tétlen. Egy 30 százalékos árfolyamsáv mellett elvileg még a valuta 25 százalékos értékvesztésénél sem kötelező beavatkozni (hiszen az induló pont az erős sávszél volt az év elején). Ugyanakkor senki nem gondolhatja, hogy az egyetlen olyan mutatót, ami mindenkit közvetlenül érint, a sokmillió külföldre utazótól a magát import-gyógyszerrel kúrálókon át az egyéni és tömegközlekedésben benzint használókig, a valóságban is hagyhatják ide-oda lengedezni, úgy, ahogyan az Friedman modelljéből következne. Főleg akkor és ott nem, ahol már az ország kormányzata és jegybankja együttesen és nyilvánosan időpontot tűzött ki egy olyan árfolyamrendszer bevezetésére, ahol a rögzített paritásra épp a közös pénzre történő áttérés miatt szükség lesz, mégpedig nem tetszés szerint megválasztható távoli időpontban.
A szavahihetőség elvesztése sok évre szóló hatásokkal jár. A valutaválság eddig még minden országot recesszióba taszított. Minél kevésbé látható a kívülállók, azaz a sok százezer külföldi befektető számára az, hogy a költségvetési és a monetáris politika együtt dolgozik a közös célokon, annál drasztikusabb lépéssel állítható helyre a hitelesség. Ez még azt sem lepheti meg, akinek a piaci pozícióját a jegybanki lépés igen kedvezőtlenül érinti.
