Látszik vagy sem – megtorpant, sőt egyes területeken leállt az államháztartási reform. Négy alrendszer, a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás és a hadügy közül az előbbi kettőben szinte biztos, hogy érdemi előrelepés már nem lesz a választásokig hátra lévő időszakban. De az oktatási és a haderőreform sikere is kétséges.
Martin József Péter. A szerző a Figyelő főszerkesztője
VÁLSÁGBAN. Négy különböző területről van szó, mégis, a diagnózisban és a terápiában is látszik a közös nevező. Merthogy ideje kimondani: nagy elosztó rendszereink válságban vannak. Működnek ugyan, de messze elmaradnak a benne dolgozó szakemberek és a polgárok szükségleteitől, elvárásaitól. Minőségben és hatékonyságban is fényévnyire vannak a távolról sem tökéletes nyugati modellektől. Igaz a közhelyszerű paradoxon: túl sokat költenek rájuk a büdzséből, miközben finanszírozásukban lyukak tátongnak.
De menjünk sorjában! A közigazgatás átalakítása zsákutcába jutott, az eredeti kormányzati szándék ellenére 2006-ig nem lesznek választott régiók Magyarországon. Az önkormányzati rendszer romokban van, a kistérségi társulások létrehozása a politika áldozatává vált. A központi kormány és a települések hosszú költségvetési vitájában pedig éppen a lényeg látszott elsikkadni. Nevezetesen az, hogy egyre kevésbé beszélhetünk valódi önkormányzatiságról; a településeknek egyre kevesebb szabad forrás áll rendelkezésükre. A helyi adókból származó bevétel növelésére a magas központi adóterhek miatt nincs mód, s a helyben maradó szja-hányad továbbra is nagyon alacsony. Az állami normatívák nem elégségesek, az önkormányzatoknak mind több állami feladatot kell ellátniuk – egyre kevesebb pénzből. Lehetővé kellene tenni a gazdaságilag (is) autonóm és persze uniókonform helyi kormányzást.
Vagy nézzük az egészségügyet! Az évtizedek óta a működőképesség szélén vergődő szektorban volt már minisztercsere ebben a ciklusban, s a napokban lemondott a reformért felelős kormánybiztos is. Szándék és forrás egyaránt hiányzik a reformkoncepció megvalósulásához. Az új kórháztörvény ugyan lehetővé teszi az intézmények privatizációját (beengedve végre a magántőkét az ágazatba), de a hatékonyabb és biztonságosabb működés a változatlanul – lényegében – egypólusú biztosítás miatt továbbra is homályba vész.
Az egészségügy feneketlen zsákként bármekkora összeget képes elnyelni, anélkül, hogy az ellátás minősége a jelenlegi szerkezetben akár jottányit is javulna. Még ha valamilyen csoda folytán pótlólagos ezermilliárdok állnának is rendelkezésre, a jelenlegi mechanizmus miatt ez sem lenne elég. A pénz előbb-utóbb elfogy, a rendszer zavarai ismét kiütköznek. Meggyőződésem, hogy mélyreható reform, azaz a biztosítás részleges privatizációja nélkül a beruházók sem mozdulnak, márpedig érdemi tőkeinjekció nélkül nem képzelhető el az ellátás javítása sem.
Az oktatási rendszer és a hadsereg átalakítása ugyan a másik két szférához képest nagyobb sikerrel kecsegtet, de a szakmai közvéleményt és a lakosságot ezeken a területeken sem sikerült meggyőzni a reformok szükségességéről.
Tizennégy évvel a rendszerváltás után a hatékonyság növelése és a minőség javítása érdekében az állami szektorban sem megkerülhető a szemléletváltás. Nem odázható el az ágazatok rendszerszerű átalakítása, a magántőke fokozatos és okos beengedése az államháztartás területeire. Magyarországon az újraelosztási ráta (az állam által allokált nemzeti jövedelem) a GDP közel 50 százalékára rúg, körülbelül 5 százalékponttal meghaladva az uniós átlagot, és majdnem 10-zel néhány jövőre csatlakozó ország hasonló mutatóját.
TÁRSADALMI FÉKEK. Tartok tőle, hogy a reformok azért állnak le Magyarországon, mert megvalósításuk nem csak, sőt nem is elsősorban pártpolitikai korlátokba ütközik. A magyar társadalomban továbbra is erősen jelen van a kádári érdekkijárás kultusza, a „nekünk jár” mentalitás, az állami bábáskodás mindenhatóságába vetett hit. Az olyan értékek és elvek, mint az öngondoskodás, az államtól független autonóm rendszerek működtetése – nem túl népszerűek. A politika pedig – egy-egy üdítő kivételtől eltekintve – a szavazatszerzés céljából a kisebb ellenállás felé mozdul, ráerősítve a meghaladni vélt régi reflexekre. Noha a politikailag befolyásos csoportok éppen hogy nem szorulnak rá az állami segítségre.
Az uniós szakzsargonban szubszidiaritásnak hívják azt az irányítási módszert, amely szerint a felmerülő problémát mindig a lehető legalacsonyabb közigazgatási szinten kell megoldani. Magyarországon fokozottan szükség van ezen elv némileg kiigazított érvényesítésére: az államnak csak annyi feladatot szabad vállalnia, amennyit hatékonyan képes ellátni. A többit igazán rábízhatnák a magángazdaságra, az önkormányzatokra és a civil szervezetre. Ez a felismerés indíthatná el az államháztartás igazi reformját.
