Francia Európa

Európa a XVIII. században, a felvilágosodás korában francia volt. Az emberiség történetében ez a francia évszázad volt az egyik leginkább derűlátó – írja könyvének bevezető tanulmányában Marc Fumaroli akadémikus. Kommentárokkal, szemelvényekkel ennek a francia Európának a portréja a jó hatszáz oldalas könyv.

ISKOLÁK. A szerző 71 éve a marokkói Fezben született. A ma félmilliós város a középkorban az iszlám kultúra egyik központja volt. Fumaroli emlékeiben, életrajza szerint, úgy él, mint a mór civilizáció időn kívüli fővárosa. Iskoláit, az érettségiig, ott végezte, majd Marseille-ben, az aix-en-provence-i egyetemen és a Sorbonne-on folytatta. Algériában volt sorkatona. A Sorbonne-on doktorált, ahol aztán két évtizeden át tanított. Másfél évtizedig volt a Raymond Aron alapította társadalomtudományi folyóirat, a Commentaire szerkesztőbizottsági tagja, s ugyanannyi ideje professzora a Collčge de France-nak. Ez az 1529-ben alapított intézmény minden érdeklődő előtt nyitva áll. Diplomát nem ad ki. Ötvenkét tanszékére a szakma legjobbjait nevezik ki, oda már korábban beválasztott professzorok ajánlására. Fumaroli ott a „retorika és társadalom a XVI-XVII. századi Európában” című tárgy professzora. Kinevezéséhez ajánlói a költő-professzor Yves Bonnefoy és a történész Jean Delumeau voltak (utóbbiról lásd Édeni képek, Figyelő, 2003/35. szám). Több egyetemnek volt vendége (Harvard, Princeton, Oxford, Róma, Velence, a nagynevű pisai tanárképző), s néhány éve állandó vendége (professor at large) a chicagói egyetemnek. A francia akadémiának 1995 óta tagja, ahol a drámaíró Eugčne Ionesco helyét örökölte. Monográfiát írt La Fontaine-ről, legutóbb Chateaubriand-ról, s munkatársa volt a történeti elemzés előtt új utakat nyitó, Pierre Nora szerkesztette, hétkötetes „emlékhely” műnek (Les lieux de mémoire, Gallimard, 1984- 1992), hol a társalgásról, mint francia intézményről értekezett.

Éppen a társalgás nemigen választható el attól, ami a „francia Európát” elénk állító könyvnek tárgya. Az a század ugyanis pontosan azért volt derűlátó, mert úgy képzelte, szót értve, vagyis egymással beszélve lehet előbbre jutni. Ezt a képzetét akkor jó évszázadon át franciául gyakorolta. E gyakorlat különbözik a mostani nemzetközi angoltól, amely nem írja elő, hogy valamely civilizációs hagyományhoz szükséges alkalmazkodnia a beszélőnek (lásd Az angol nyelv könyve, Figyelő, 2003/34. szám). S különbözik a megelőző nagy történelmi pillanattól, a latin Európától is, amely máig viszonyítási pontunk (még ha erről „Brüsszel” és az oktatáspolitika megfeledkezni hajlamos is). Holt nyelvként elevenül az a latin a szellemi elit érintkezési eszköze volt.

A francia Európa korformáló ábrándja viszont arra törekedett volna, hogy a „szellem napvilága” franciául érkezzék el mindenhova, demokratizálódjék, együtt a grammatikától el nem választható civilizációs hagyománnyal. (Ez az ábránd menti és magyarázza a francia képzetek némely máig ható sajátosságát.) S e szellemben szólt franciául az a derűlátó Európa: Nagy Frigyes és Nagy Katalin cárnő franciául levelezett Voltaire-rel, a német Friedrich Melchior Grimm a felvilágosodás párizsi tudósítójaként franciául küldte hírlevelét a királyi és fejedelmi udvarokba, az angol Hamilton, illetve Beckford, különös keleti történetek szerzője, franciául írt, akárcsak test és szellem kalandora, az olasz Casanova, és pallérozódni – mint Fumaroli mondja – „a humanizmus taójával átitatódni”, Párizsba küldte fiát lord Chesterfield. (Kár, noha valamely balgatag hagyomány jegyében érthető, hogy Fumaroli nem foglalkozik Rákóczival, kit a könyvben Savoiai Jenő egy levele említ, a libertinus Fekete gróffal, még kevésbé a magát francia vonzalmaival a Habsburg birodalomban egy életre megnyomorító Batsányival.) S jut szerep Fumaroli könyvében, természetesen, szó és viselkedés utolsó civilizált vándorának, Ligne hercegnek, kiről annak idején, a negyvenes évek sötét pillanatában, Sőtér István írt esszét, latin hagyományú, francia szellemű Európa lelkes híveként.

EMLÉKHELY. Paradoxona ennek a szellemnek – írja Fumaroli -, hogy figyelemre méltó és figyelemre alig méltatott konzervativizmussal, a XVIII. század fiaként és hatalmas „emlékhelyeként”, Amerika látszik őrizni annak a régvolt, naiv és „ifjú” Európának az eufóriáját, amelyet örökre eltörölt 1792-94 között a jakobinus terror. Ami előtte volt, s ami máig megigéz: „a boldogság vallása, kegyelmi pillanat, melynek Párizs volt égi Jeruzsáleme”.