A nevetés antropológiája

Átrendezi arckifejezésünket. E nélkül nem is volna nevetés a nevetés. A kísérő mimika, arcizmaink játéka a világon mindenütt ugyanaz. Embervoltunk egyetemes vonása tehát, amiről szó van. Maga a nevetés viszont koronként és földrajzi egységekként más és más. Ez kiindulópontja Norbert Elias (1897-1990) nevetésantropológiájának.

REKONSTRUKCIÓ. A történeti szociológia klasszikusának kéziratban hátrahagyott vázlatait, jegyzeteit Michael Schröter elemzi. A szerző néhány éve Elias munkamódszeréről közölt tanulmányt (Erfahrungen mit Norbert Elias, Suhrkamp, 1997). Most az Elias-hagyatékban, a marbachi irodalmi múzeumban őrzött mintegy nyolcvan oldalt és tekintélyes mennyiségű jegyzetanyagot nézte át, amelyek egy előadáshoz, illetve egy esszéhez készültek (angolul) az ötvenes évek első felében. Eliasnak régi terve volt nagymonográfiát írni a nevetésről. Ez végül nem készült el. Schröter a hagyatékból rekonstruálja tehát a koncepció vázát.

A nevetésnek az 1947 óta Berlinben megjelenő Merkur, az “európai gondolkodás folyóirata” szentelt különszámot. Munkatársai jó kétszáz oldalon át elmélkednek a humorról és a nevetésről – filozófiájáról, történetéről, az angol, amerikai, német és osztrák humorról, a komikumról, mint halálosan komoly tárgykörről és így tovább. Dolgozat szól a politikai viccekről, s a volt “keleti”, azaz “keletnémet” humorról, benne néhány magyar utalással, idézve Jánossy Ferenc viccét az “új gazdasági mechanizmusról”, továbbá azt, hogy a magyarok történeti hagyománya átnevetni magukat a katasztrófákon.

Az integrált “embertudományi” kutatás szakembere volt Elias – írja Schröter. Nevetésantropológiájához ebben a szellemben látott hozzá. Egyik önéletrajzi jegyzetében beszélt arról, hogy mindig is a zárt emberkép, a homo clausus ellenében dolgozott. Az emberekről és társadalmaikról való gondolkodást megújító felfogásának középpontjában a homo non clausus (sive sociologicus), vagyis a környezetével – tárgyakkal, dolgokkal, embertársaival – kapcsolatban lévő ember képe állt. Ezt pedig nem dolgozhatta volna ki, ha a filozófiával és pszichológiával párhuzamosan nem folytat orvosi stúdiumokat is szülővárosában, Breslauban, azaz Wroclawban. Végül filozófiából doktorált, hogy aztán Mannheim Károly (1893-1947) tanársegédeként, előbb Heidelbergben, majd Frankfurtban, szociológus legyen. Németországból 1933-ban elmenekült, két párizsi év után került Angliába. Már nyugalmazott professzorként, de egy bielefeldi interdiszciplináris kutatócsoport tevékeny vezetőjeként a hetvenes évek második felétől Amszterdamban élt.

Nem értem, miként lehetne szabatos képe az emberről valamely szociológusnak anatómiai ismeretek nélkül – tartotta Elias. Töprengéseiben nem biológiával helyettesítette így a filozófiát, jelesül a filozófiai antropológiát, hanem azt állította: az arckifejezés nem valami érzelmet tükröz, mint kiváltó okát, amelyet benső magányának ily szünetében közöl másokkal egy személy; érzelem és kifejezése eredendően és szét nem választhatóan fonódik össze, egyazon emberi, tehát eleve társas reakció két aspektusaként. Árnyaltan tagolt társadalmak tanult civilizációs modelljében válik szét a kettő, például az érzelemmentes társasági mosolyban.

DIMENZIÓK. A hátrahagyott jegyzetek áttekintik a szakiro-dalmat (Hobbes, Kant, Bergson, Freud…), de Schröter szerint Elias nem az elődök munkáját akarta folytatni, hanem para-digmaváltást javasolt. A nevetés arcmimikáját nem tanultuk, s azonnal ismerősként felismerjük. Társadalomnak és személyiségnek kettős a dimenziója: normák szabályozta az egyik, vágyak, álmok elegye a másik, tele olyan dolgokkal, amelyek normáinkkal és velejáróikkal ellentétesek. A nevetésben – idézi Eliast a tanulmányíró – hirtelen ez a két dimenzió találkozik össze. Úgy is mondhatnánk: mintha egyszerre csak egy volna tárgyilagos szabály és tárgyszerűtlen vágy, rend és kaland.