Idővel óhatatlanul komoly és fájó takarékossági intézkedéseket vált ki a minden korábbi tervet és prognózist meghaladó költségvetési hiány. Az állami “spórolás” szükségképpen kiterjed az előző kormány idején létrehozott lakástámogatási rendszerre, különös tekintettel arra, hogy az eléggé átláthatatlan, a támogatások zöme a használt lakások cseréjét szolgálja, ezért nem gerjeszt építőipari többletkeresletet, nincs különösebb gazdaságélénkítő, multiplikatív hatása, a rendszer egésze pedig kifejezetten nem a szociálisan támogatásra szoruló rétegeket célozza meg. 
Klauber Mátyás és Gáspár Katalin, a Kopint-Datorg kutatói.
KÖTELEZETTSÉGEK. Ráadásul a kedvezményes lakáshitelek adott évi folyósítása akár évtizednél hosszabb időre szóló, évről évre felmerülő, kumulálódó, ezért növekvő állami támogatási kötelezettséget jelent. A lakásfinanszírozási rendszer használt lakásokra vonatkozó alrendszere alighanem már bevezetésekor “halálra”, de legalábbis alapos módosításra volt ítélve. A kérdés érdemben nem az, kell-e alaposan és “húsbavágóan” korrigálni az egyre nagyobb állami támogatást igénylő, ugyanakkor a legrászorultabbak számára igénybe nem vehető konstrukciót, hanem az, hogy a szükségszerű és érdemi korrekcióra mikor, hány lépésben és milyen mértékben kerül sor, illetve melyik kormányzat és mekkora politikai árat lesz kénytelen megfizetni az “időzített bomba” hatástalanításáért.
A Kopint-Datorg Rt.-nél készült becslés értelmében a lakásfinanszírozási rendszer eredeti változata szerint csupán a használt lakások hitelezéséhez kapcsolódó állami támogatás (csak a kamattámogatás és szja-visszatérítés) összege 2002 és 2008 között összesen több mint 400 milliárd forintot tett volna ki. Azután 2008-tól már évente több mint 100 milliárd forint állami kiadást feltételezett volna a rendszer fenntartása. A 2003 nyarán hatályba lépett módosítások alig mérsékelték a várható kiadásokat: 2002 és 2008 között a mai feltételek mellett a támogatásigény 331 milliárd forintra, ezt követően évi 75 milliárdra csökken (a forintkamatok “szárnyalása” tovább növeli a támogatásigényt).
A 2003 nyarán hatályba lépett korrekciókat kísérő retorikában nagy terjedelmet kapott a lakásokra felvehető hitel összegének korlátozása (a korábbi 30 millió forintos felső hitelkorlát június 16-ától 15 millió forintra módosult). A kormány szándéka szerint ez a korrekció kiszűri az állami támogatott körből a luxuslakásokat és ezért érdemi költségvetési megtakarítást is jelent. Ez utóbbi állítás azonban legalábbis túlzás, hiszen a 15 millió forint feletti hitelszerződés nagyon ritka volt már a módosítás előtt is. A Földhitel- és Jelzálogbank, Magyarország második legnagyobb jelzálogbankja, 2002-es évi jelentése szerint az általuk folyósított hitelek 80,2 százaléka nem haladta meg az 5 millió forintot, sőt 34,9 százaléka a 2 millió forintot sem érte el. A 10 millió forint fölötti sávba a hitelszerző-déseknek csupán 2,34 százaléka tartozott.
Nem egyértelmű az sem, hogy a többi módosítás hoz-e érdemi változást – s ha igen, mekkorát – a költségvetés pozíciójában. E korrekciók egy része ugyanis nemhogy csökkentené, de növelni fogja az állam terheit. Ilyen például a kiegészítő kamattámoga-tású és a vállalkozások által felvehető hitelek 10-ről 15 millió forintra történő emelése, a lakáskassza támogatásának megduplázása, és a szociálpolitikai támogatás tervezett emelése is.
MÓDOSÍTÁSOK. A nyári módosítási csomag egyetlen olyan eleme, amely számottevően enyhíti az állam költségvetési terhét a használt lakásokra vonatkozó banki kamattámogatások csökkentésében rejlik. (Az szja-visszatérítést a nyári kormány-rendelet-módosítás – egyelőre – nem érintette). Ez év júniusa előtt, az akkor hatályos szabályozás szerint a magyar állam használt lakások esetében a jelzáloglevél hozamát 2 százalék-ponttal meghaladó, de maximum 10 százalékos mértékben támogatta a jelzálogalapú lakáshitelezést. Cserében a bankok 6 százalékot meg nem haladó éves kamattal nyújthattak lakáshiteleket. Ez év első felében a jelzáloglevél-kibocsátások kamatszintje, azaz a bankok forrásköltsége 7-8 százalék körül alakult. A bankok bevételei tehát két forrásból (a hitelfelvevők által fizetett, 6 százalék körüli kamatból és az ennél nagyobb mértékű, 9-10 százalékos állami támogatásból) származtak. Ha el is tekintünk a bankok által szedett és összességükben jelentős mértékű egyszeri (hitelbírálati, folyósítási és hasonló) díjaktól, megállapíthatjuk, hogy a lényegében rizikómentes, mert 90 százalékban államilag garantált ügyletekért a bankszektor összességében és évente a teljes állami kamattámogatás nagyobbik felét kapta. Helyesebb lett volna tehát az eredeti konstrukciót “bank- és lakástámogatási rendszernek” nevezni.
A módosított jogszabály szerint az állami kamattámogatás használt lakások esetén jelenleg a jelzáloglevél kamatánál 1 százalékponttal kisebb. Véleményünk szerint, bár a bankok extraprofitjának korlátozása a helyes irányba tett indokolt lépés, a mértéke elégtelen volt. Különösen az állami garancia miatt, a kamattámogatás csökkenése ellenére ma is aránytalanul nagy a bankszektor garantált kamatbevétele ezen az ügylettípuson; a korábbi évi 15-16 százalék helyett 12,0-12,5 százalék. Továbbra is 2,0-2,5 százalékra tehető a “felesleges” állami támogatás, amelyet a banki profitmarzs nyel el (nem véletlen a jelzálogbankok kiemelkedő nyereségessége).
A jelenleg – még – érvényes szabályozás szerint a lakáshitelek törlesztésének (beleértve a tőketörlesztést is) 40 százaléka, de maximum havi 20 ezer forint levonható a személyi jövedelemadóból. Az szja-visszatérítés révén megvalósuló támogatásnak megvan ugyan az az előnye, hogy ebből a folyósító bankok egy fillért sem tudnak “eltéríteni”, de elég groteszk, hogy a két kedvezmény együttesen akár negatív hitelkamatot is eredményezhet. Vagyis a hitelfelvevők egy része nemcsak kamatot nem fizet, de az állam a tőketörlesztésből is átvállal egy részt. Ez a nagyvonalúság aligha vállalható szociális szempontból, és mindenképpen élesen ellentmond a költség-vetés állapotának.
Sejtésünk szerint az szja-visszatérítés a módosított – de, mint láttuk, érdemben még nem változott – lakáshitelezési rendszer leggyengébb láncszeme. Leggyengébb abban az értelemben is, hogy aligha indokolható, hogy e támogatási forma igénybe-vétele de facto jövedelmi cenzushoz kötődik, vagyis a rászorultsági elvet mintegy megcsúfolva csak azok a hitelfelvevők élhetnek vele, akiknek az adózó jövedelme elér egy bizonyos szintet.
Az szja-visszatérítés mértékét a 2004-es költségvetés terve-zete értelmében erősen korlátoznák: a viszszatérítés havi maximumát és/vagy százalékos kulcsát csökkentenék, a kedvezmény igénybevételének lehetőségét, illetve részben mértékét a hitelfelvevő jövedelméhez kötnék, ráadásul az szja-kedvezmény csak akkor lenne érvényesíthető, ha a felvett hitel összege nem haladna meg egy, ma még nem megállapított limitet.
POLITIKAI ÁR. A Kopint-Datorg Rt. becslése szerint a lakásfinanszírozással kapcsolatos állami terhek kereken egyhatodát okozta az szja-visszatérítés 2002-ben (habár az elmaradt költségvetési bevétel csak 2003 márciusában jelent meg). Ebből véleményünk szerint két következtetés adódik. Aligha maradhat változatlanul az adó-visszatérítési jog, de egyedül e rendszerelem változtatása (akár a megszüntetése) még nem oldja meg a használt lakásokra vonatkozó feltételrendszer költségvetési finanszírozhatóságának élő problémáját. Ugyanakkor nehezen képzelhető el, hogy az szja-kedvezmény visszavonása csak azokat a hitelfelvételeket érintse, amelyek az azt megszüntető, ki tudja még meddig halogatható jogszabály-módosítás után köttettek. Ha viszont valamennyi, már élő hitelszerződésre is vonatkozik a visszavonás, azt a közvélemény a már létező szerződések feltételeinek utólagos és lényeges módosításaként fogja felfogni. A fizetendő politikai ár napról napra emelkedik.
