A jósors úgy hozta, hogy az idén nyáron kétszer is jártam (és most már újfent privátim) szerelmetes Itáliámban. Másodszor, és immár második alkalommal Cividale városában (Friuli tartomány, Udine és Velence között). 
Cividale del Friuli elragadóan ódon városka. A régi városmag gyalog könnyedén bejárható, itt valóban a történelemben járunk, a macska-kövek is történelmien bokatörőek. Egyik fontos korszaka a VIII. század, amikor a pátriárkák székhelye volt. Az itteni zsinaton mondták ki a házasságok felbonthatatlanságát. Elég későn ahhoz képest, mennyire ragaszkodik ma is az egyház ehhez, mint ősdogmához, holott nem ősdogma, hét évszázadon át megvolt e nélkül. Újabb hétszáz év múltán ez is a reformáció motívumainak egyike lett. A városhoz kötődő fontos mozzanat még, hogy a IX. században Cividaléből indult el Berengár longobárd király Észak-Itália meghódítására. A városka ma is látható tíz temploma közül az egyik a IX. századi longobárd-templom. Ma persze sokkal kevésbé fontos hely, elég nehezen megközelíthető (bolyongás másod- és harmadrendű utakon), viszont ódonságában elragadó.
Fölmerülhet a kérdés, mit kerestem immár másodszor is erre? A közép-európaiság megrögzött híveként látogattam ide először jó pár éve, minthogy – most már tizenkettedik éve – július végén színházi fesztivál zajlik itt, melynek sajátos módon (K. und K. örökség?) MittelFest a neve. Tudatosan utalva Mittel- azaz Közép-Európára. A közös szellemiség feltámasztása ez a vállalkozás, a trieszti magyar-olasz író és színházcsináló Giorgio Pressburger műve. Remek produkciót láttam annak idején, most pedig felkértek egy “mikrokomédia” írására (megírtam és lefordították), majd olasz színészek bemutatták 15 másik közép-európai szerző (például Turrini, Rózewicz) mikrokomédiájának társaságában. Pompás mulatság volt. Ezért jártam ott.
Bár külföldön a centrumban szeretek lakni, hogy amikor kilépek a hotelből, ott nyüzsögjön a város körülöttem, ezúttal egy előkelő dombon kínáltak szállást, a Locanda Al Castello nevezetű hotelban. Várszerű építmény, gyönyörűen befuttatva bíborszínű vadszőlővel, egykor a jezsuita rend ősi rezidenciája volt, 1960 óta pedig szálloda és a környék egyik legjobb hírű étterme. Az átépítők igyekeztek megtartani a patináját (például ódon, faragott ágyakkal és éjjeliszekrényekkel), de nem a kényelem és a korszerűség rovására. Mintha egy komfortizált várban lakna az ember. A panoráma a környező hegyekkel kábító, a park, az étkező- és diskuráló-terasz élvezetesen és előkelően trónol a város fölött. És valóban nagyon jó a konyha. 
Többnyire este ettünk itt, napközben a városban mászkálva ültünk be valahová. Elmondom az egyik emlékezetes vacsorát. Nálam a leves elmaradhatatlan, ez Itáliában olykor gondot jelent, nem sokat törődnek vele, a saláta, az előétel, a tészták, az első főfogás, a második főfogás, valamint az édesség árnyékában. Legtöbbször megalkudtam tehát, olyan levest ettem, amilyen volt. Ez felejthető. De mondjuk előételnek a libamáj fügével, vérnarancs héjával, karotta-kenyér kíséretében olyan ellentéteket kiegyenlítő, vad harmóniát kínált, hogy egyáltalán nem felejthető, soha. Fellázadtunk és csak egyetlen főételt rendeltünk, az viszont megtette a magáét: parmezános kacsát, balzsamecettel, frissen reszelt tormával, hatalmas salátával. Mindezt a Castello Banfi, Brunello de Montalcino szelíd szárazságú vörösborával locsolgatva. Édességnek már csak egy könnyű, egyengető sorbet-ra maradt kapacitásunk.
De még ennél is emlékezetesebb étkezésünk a városban esett meg: a hőség elől beültünk a Dóm-téri árkádok alá, és egy gazdagon válogatott sajttálhoz Friuliból származó Pinot Grigiót hörpölgettünk. Ez a délutáni ejtőzés volt a legfelségesebb.
