Emberi bombák

A szerző több éven át a CAPA sajtóügynökségnek dolgozott. Nyolc évig volt a Canal+ francia tévéállomás New York-i tudósítója. A CBS és több kanadai tévé és rádió munkatársa. A múlt év március vége s 2003 januárja között több hónapot töltött Izraelben és a palesztin fennhatóságú területeken. Kinyomozni azt próbálta, miként is gyártódnak az “emberi bombák”, vagyis formálódnak bevetésre képessé azok a palesztin fiatalok, akik az öngyilkos merényleteket elkövetik.

Haďm (akinek családneve héberül életet jelent) könyvének anyagát úgy gyűjtötte, hogy felkereste mind a merényletek palesztin elkövetőinek, mind izraeli áldozataiknak családját. Velük ugyanúgy elbeszélgetett, mint a jeruzsálemi rendőrség szóvivőjével, az igazságügyi orvos szakértővel, egy pszichiáterrel, a Ha’aretz című lap egy munkatársával, illetve a gázai övezetben és Ciszjordániában az al Aksza Mártírjai nevű szervezet egyik tagjával, a Hamasz egyik vezetőjével és így tovább. Elemezte azt is, miként számol be az öngyilkos merényletek sorozatáról a palesztin, az amerikai, a francia, a norvég és az izraeli sajtó, különös tekintettel a tévére s a “képek háborújára”.

Riportútja után Haďm úgy tért vissza New Yorkba, hogy ott a buszra várva, Izraelben szerzett beidegződéssel, azt mérlegelte, a vele együtt várakozók közül ki lehet netán terrorista, aki felrobbanthatja az autóbuszt. Riportútja elején pedig hamar megjegyezte, hogy akiket terroristáknak nevez az izraeli és amerikai sajtó, azokat palesztin oldalon így említik: “sáhid”, vagyis mártír. Az ifjakat, akikről szó van, a palesztin “utca embere” például a náci megszállás ellen küzdő francia ellenállókhoz hasonlítja, esetleg a második világháborús japán kamikázékat és öngyilkos becsület-kódexüket citálja.

Tükröznek zűrzavart a fejekben a sajátos párhuzamok is. Még inkább a kultusz, mely lakóhelyükön a civilekre támadó öngyilkos merénylőket övezi, s a néhány sztereotip szófordulat, mely a család büszkeségét kifejezi. (A család egyébként ily helyzetekben pár tízezer dolláros támogatást kap iszlám forrásokból.)

Izraeli oldalon Haďm azt rögzíti: a párbeszéd híveit politikailag marginalizálták, majd meghasonlott kétségbeesésbe sodorták az öngyilkos merényletek. Ezek száma különben nagyobb, mint amiről a sajtó beszámol. Hírré csak az lesz, amikor sok az áldozat. A megalakulása óta fenyegetettségben élő állam ezeknek a merényleteknek a hatására kezd mind inkább gettószerűvé válni. A Ha’aretz újságírója mondja Haďmnak: az öngyilkos merényletekből ítélve “a palesztinok alighanem még kétségbeesettebbek, mint mi. Most talán ez minden közös vonásunk – a reménytelenség.”