A nyári uborkaszezonban néhány hétig úgy tűnt, mintha László Csaba pénzügyminiszter és Máté Dániel, a tárca szóvivője vette volna át a kormányzást Magyarországon. Miközben a kormány nyaralt, Máté szóvivő meglepetésként újabb és újabb virgácsokat mutatott be a hőségtől már amúgy is ájult lakosságnak. 
Bozóki András politológus, a CEU és az ELTE docense
A pénzügyi vezetés a már tavaly elfogadott és törvénybe iktatott adócsökkentést szerette volna annulálni, s ehhez átmenetileg jó hivatkozási alap lehetett a feledé-keny kabinet újabb határozata, amely adócsökkentés nélkül képzelte el a gazdasági egyensúly könnyebb helyreállítását. Furcsa mód a kor-mánydöntésre a saját ágazatuk érdekeire figyelő SZDSZ-es miniszterek (Csillag István, Kovács Kálmán, Magyar Bálint) is rábólintottak.
Ekkor ébredt fel Kuncze Gábor pártelnök, aki felismerte, hogy az adócsökkentés ügyéből olyan identitáskérdést lehet faragni, amelynek bemutatásával talán véget lehet vetni a liberális párt egy éve tartó mélyrepülésének. Az utolsó hónapokban ugyanis az SZDSZ már tartósan az 1-2 százalékos “népszerűséggel” bíró, politikailag kómában lévő és csupán “mesterséges lélegeztetéssel” életben tartott MDF mellé süllyedt a pártpreferencia-vizsgálatokban. Az adócsökkentéshez való eltökélt ragaszkodás – úgy tűnt – az utolsó olyan lapot jelentheti a pártvezetés kezében, amellyel még javíthatja az SZDSZ pozícióját. Kuncze bejelentette, hogy pártja nem kíván eltérni a közösen elfogadott törvénytől.
HITETLENKEDŐ MSZP. Az MSZP erre továbbra is álmosan, hitetlenkedve, szemét dörzsölve reagált, mint az a nagyfiú, aki el se tudja képzelni, hogy kisöccse elveszi tőle a labdát. Az SZDSZ belső vitáktól sújtott, frakciókra szakadt vezetése azonban ebben a kérdésben egységessé vált. Az adócsökkentés ügye gyógyírt jelentett a pártvezetés belső szakadására, mert egy táborba sorakoztatta fel a kunczistákat (Kuncze Gábor, Magyar Bálint, Horn Gábor, Pető Iván) és a fodoristákat (Fodor Gábor, Ungár Klára, Gusztos Péter, Béki Gabriella). A liberális párt elérte, hogy a kérdés a média napirendjére került és mind a mai napig ott is maradt.
Még az a teljesen szokatlan dolog is előfordult, hogy az Orbán Viktor vezette Fidesz-MPSZ kedvesen az SZDSZ “segítségére sietett”, és bejelentette, hogy az adócsökkentés biztosítása érdekében ebben a kérdésben kész együtt szavazni a parlamentben a szabad demokratákkal. A szocialista párt viszont hagyományaihoz híven reagált, amikor az újranyitott vitában érdekcsoportjai maguk is elkezdtek a “zavarosban halászni”, és lobbistái újabb követeléseket nyújtottak be az – ezúttal a frontvonal túloldalára szorított – Pénzügyminisztériumnak.
Ám még mielőtt a “mindenki László Csaba ellen” elnevezésű össznépi játék kibontakozhatott volna, a kormányfő hazatért hosszú nyaralásából és lehűtötte a kedélyeket. Miután tárgyalt a koalíciós pártok elnökeivel, kijelentette, hogy hajlik az SZDSZ szempontjainak elfogadására, s kinevezett egy háromtagú bizottságot (Szabó Lajos, Veres János, Wekler Ferenc) az adócsökkentés fedezetének “megtalálására”.
FELEMÁS HAPPY END. Az ügy látszólag happy enddel végződik, mindenki megkapja, amit akar. Az SZDSZ “győzött”, mert az szja-csökkentés várhatóan bekövetkezik. Az MSZP is “győzött”, mert nem lesz visszatérés a Bokros Lajos idején elfogadott rászorultsági elvhez, így a baloldali párt továbbra is kedvezhet – ezúttal nem a szegényeknek, hanem – középosztályi szavazóinak. A kormányfő nimbusza emelkedhet, mert rendet tett egy koalíciós “torzsalkodásban”.
Mégis, a vita eredménye felemás. Az SZDSZ ugyan a Medián szerint feljött 6 százalékra, de a Gallup szerint az ügyben egyáltalán nem érintett MDF-fel együtt 4 százalékon áll, míg a Szonda Ipsos szerint továbbra is csupán 2 százalékon. Közben az MSZP támogatottsága számottevően csökkent, s 2003. szeptember elején ismét a Fidesznek áll a zászló. Miközben tehát a koalíciós vitának vannak győztesei és vesztesei, maga a kormánykoalíció – igaz, nem függetlenül egyéb hibáktól és az ellenzék napi gyakoriságú, sorozatos támadásaitól – pillanatnyilag vesztésre áll.
A nyár nagy leckéje tehát a koalíciós pártok számára az, vajon képesek lesznek-e koalíción belüli kompetitív játszmáikat kooperatív játszmává átalakítani. Mindaddig, amíg egymást “győzik le”, együtt veszítenek. Így pedig a “győztes” is veszít.
