Az Európa sugárútra

alkalmilag átkeresztelt Andrássy úton a múlt szombaton – stílszerűtlenül – EU-ellenes szórólapokat is osztogattak. A népszavazásra készülő Magyarországon megmozdultak a “nem” kampány hívei is, jóllehet bizonyára tudják: esélyük gyakorlatilag nincs a közvélemény túlnyomó többségét maga mögött tudó csatlakozáspártiakkal szemben.

ÉRZELMI KÉRDÉS. Az uniós tagság Magyarországon ma még elsősorban érzelmi kérdés: a Nyugathoz tartozás szimbóluma. A várhatóan elsöprő többségű “igen” szavazat elsősorban ennek szól majd. Miközben a társadalom döntő része a zsigereiben érzi, hogy a csatlakozásnak nincs alternatívája – hiszen hosszú évtizedek óta arra a pillanatra várt -, a döntéssel kapcsolatos mérlegelésbe mindmáig számos tévhit vegyül. Mintha az “igen”-nel szavazók többsége a lelke mélyén bizonytalan lenne, s mintha a bizonytalanok száma, akik esetleg nem mennek el szavazni szombaton, túl magasra nőtt volna.

E bizonytalanság legalább három tényezőre vezethető vissza. Egyfelől arra, hogy a kormányzat csak az utolsó pillanatban, a kelleténél jóval később kezdett hozzá az amúgy látványos felvilágosító kampányhoz. Másfelől, az ellenzék – a politikai kommunikáció csapdájába kerülve – sokáig nem kötelezte el magát egyértelműen a csatlakozás mellett. Végül az is hozzájárul a tévhitek terjedéséhez, hogy a kormányzat és a holdudvarába tartozó értelmiség jelentős része rózsaszínű képet fest az uniós jövőről. Ez sokaknak “gyanússá” vált: lehet, hogy a csatlakozással esetleg csak a kormány vagy legalábbis a politikai elit jár majd jól?

A jövő persze most sem látható előre. Az uniós népszavazáson az “igen”-nel nem a brüsszeli kifizetések csekkjét, az azonnali gazdagodást írjuk alá, hanem esélyt adunk magunknak, hogy – egy nálunk lényegesen fejlettebb közösséghez csatlakozva, annak értékeit Magyarországra is kiterjesztve – fokozatosan felzárkózzunk Európa nyugati feléhez. Az uniós csatlakozás egyfajta “modernizációs horgony”, olyan eszköz, amellyel a lemaradás – nemcsak GDP-ben, hanem életminőségben, környezetvédelemben, politikai kultúrában és még ki tudja, hány területen – behozható.

A kétkedők egy részét minden bizonnyal akkor lehet majd az unió mellé állítani, ha az élet rácáfol az általuk elképzelt valóságra. Sokan félnek például a szuverenitás elvesztésétől, a magyar állam döntési kompetenciáinak erodálódásától. Nos, az állam jogosítványainak egy része valóban átkerül majd Brüsszelbe, ez azonban éppenséggel Magyarország világpolitikai súlyának növekedéséhez vezet. Az uniós döntéshozatal döntően konszenzusos jellege következtében hazánk is az európai politikát formáló tényező lesz. Egy nyitott ország számára – és a miénk az uniós csatlakozástól függetlenül már az – megéri átruházni a szuverenitás egy szeletét, mert így megnőhet a befolyása. Ellenkező esetben csak a globalizáció passzív szemlélői, esetleg elszenvedői lennénk.

Egy másik közkeletű vélekedés szerint a magyar mezőgazdaság a csatlakozás áldozatává válik. A szektor egészére nézvést ez az állítás logikailag nehezen támasztható alá, hiszen a magyar agrárium költség- és jövedelmi szintje lényegesen alatta marad a jelenlegi uniósénak, és ebben a csatlakozást követően sem várható egyszeri, érdemleges változás. A közös agrárpolitika magyarországi “bevezetése”, valamint a csatlakozási tárgyalásokon kialkudott kvóták következtében semmilyen termék előállítását nem kell korlátozni. Ráadásul egyes áruk felvásárlási ára valamelyest megemelkedik. A fentiek miatt téves az a feltevés, hogy a tavalyi koppenhágai alku idején szinte fetisizált, 2004-ben a jelenlegi tagállamoknak járó érték 25 százalékára rúgó közvetlen kifizetés automatikusan kilátástalan helyzetbe sodorná a magyar gazdákat: valójában a 100 százalékosan járó vidékfejlesztési és ártámogatás ezt az átmeneti hátrányt nagyrészt kompenzálja.

RÁCÁFOL A VALÓSÁG? A termőföld vásárlására 7 éves moratórium lép életbe, s azt a magyar kormány 3 évvel még megtoldhatja, így a föld “kiárusításának” vádja is hamar cáfolható. Ráadásul a magyar kormány – a dán vagy a francia példát követve – az akkori adásvételt is feltételekhez kötheti. Más kérdés, hogy a lerongyolódott hazai agráriumnak éppenséggel szüksége lenne külföldi tőkére.

Hogy egy további tévhitet cáfoljunk: az árak sem nőnek majd meg egyik pillanatról a másikra. Az unióban is tetemesek az árkülönbségek, továbbá, ha csatlakozni kívánunk az euróövezethez, márpedig ez a magyar politika szándéka, akkor az inflációt a mai szintnél is lejjebb kell szorítani.

A hiedelmek sorolása és azok cáfolatai még sokáig folytathatók. Remélhetőleg az elkövetkező évek a mai bizonytalanokat is meggyőzik. A fontos most az, hogy ennek esélyét szombaton megadjuk – minél több “igen” szavazattal.