Süppedő szőnyegek, finom stílbútor, kristálycsillár, festmények a falon: a Bécs belvárosában található szálloda, a Bristol Mária Terézia terméről készült fotók az elmúlt években gyakran szerepeltek az osztrák lapok hasábjain. Csakhogy a terem a fényképeken többnyire üres volt. A nevezetes vendégeket, akik miatt ezek a felvételek most megint előkerültek, a legügyesebb riporter sem tudta ott lencsevégre kapni. Ez persze, lévén szó igazi konspirációról, cseppet sem meglepő. Ami a felszínen barátságos csevelynek látszott, “megbolondítva” a hotel híresen jó konyhájának remekeivel, az valójában szigorúan zárt ajtók mögötti, rendkívüli tétre menő tárgyalássorozat volt, amelynek még a menüjét is szigorúan bizalmas információként kezelték.
A Mária Terézia terem. Ausztria EU-csatlakozása után illegálissá váltak a bankvezérek luxuskörülmények közötti, konspiratív egyeztetései.
MEKKORA A KÁR? Öltönyös urak, Ausztria vezető bankjainak elnökei gyűltek össze a rejtélyes találkozókra 1998 júniusáig minden hónap első szerdáján. A zártkörű egylet egykori tagjai most a Bristol szállóban megszokottnál jóval barátságtalanabb körülmények között kénytelenek felidézni a hajdani idők emlékeit: március 24-én az osztrák államügyészség megkezdte a kihallgatásokat az úgynevezett Lombard Klub ügyében. A vizsgálat arra keresi a választ, miről is egyeztetett éveken át az akkori 8 – azóta a fúziók révén már csupán 6 – ausztriai nagybank vezetője, legfőképpen miként hangolták össze kamat- és hitelpolitikájukat. S ami a legfontosabb: ebből az osztrák polgároknak mekkora káruk származott.
Az osztrák pénzügyi élet “császárainak” rendszeres eszmecseréje évtizedek óta ismert tény. Megalakulása idején, 1957-ben a bankvezetők már akkor Lombardként emlegetett klubja fontos szerepet töltött be. Életet kellett lehelni a háború, illetve a megszálló csapatok kivonulása után éppen csak talpra álló fiatal semleges köztársaság pénzintézeteibe, mindenekelőtt a teljesen romokban heverő hitelüzletágba. Akkortájt még nehezen csordogált az információ, így az effajta eszmecserék komoly segítséget jelentettek, ám később – a Bretton Woods néven ismert nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása után – is meghatározó maradt a szerepük: a fő téma attól kezdve a valutapolitika lett. Az egykori klubtagok ma szívesen emlegetik, hogy a schillingnek a márkához kötése – Ausztria felkészítése a közös európai valutapolitikában való részvételre – az ő munkájuknak köszönhető.
Igen ám, csakhogy az egyletet a szóban forgó urak az ország 1995-ös uniós csatlakozása után is működtették. Érthetetlen, hogyan hihették azt jól képzett, a világ és a kontinens pénzügyeiben jártas bankvezetők, hogy Brüsszel elnézi majd a titkos találkozókat. Ma már tudott, hogy amikor a Lombard-tagok találkozóin született megállapodások 1997 tavaszán – egy nagy visszhangot kiváltó haláleset kapcsán – Ausztriában először gyanússá váltak, az unió versenyfelügyelete már régóta figyelte a klubéletet. Ám miután Gerhard Praschak, az exportfinanszírozó állami Kontrollbank 47 esztendős elnöke öngyilkos lett, Brüsszel úgy döntött, különleges “kommandót” meneszt Bécsbe. Praschak hagyatékából ugyanis olyan Lombard-jegyzőkönyvek kerültek elő, amelyek konkrét utalásokat tartalmaztak az összejövetelek természetére és az ott született egyezségekre vonatkozóan, ötoldalas kézírásos búcsúlevelében pedig kifejtette: a politika bankokra gyakorolt befolyása és egyéb visszásságok késztették a drasztikus lépésre. Végső elkeseredésében reményét fejezte ki, hogy tette figyelmeztetésként hat, és végre történik valami.
ÍTÉLET. Nos, történt. A brüsszeli kommandó hathatós közreműködésével a legnagyobb bankokban és a vezetőiknél 1998 nyarán tartott házkutatások eredményesek voltak – vaskos dossziékat töltöttek meg az ekkor összeszedett klubbeli jegyzőkönyvek. Bebizonyosodott, hogy az érintett bankvezérek megállapodásainak a lényege a kamatlábak összehangolása. Az uniós szakemberek 94 oldalas jelentésben összegezték a vizsgálat eredményét, és tavaly nyárra eljutottak az “ítéletig”: a kartelltörvény 1995 és 1998 közötti megsértése, versenyellenes összejátszás miatt a szóban forgó 8 osztrák bankra összesen 124,2 millió euró bírságot szabtak ki. Az indoklásban konkrétan felrótták, hogy a pénzintézetek a Lombard Klub keretei között egyeztették a betéti és hitelkamatokat, a tranzakciók térítési díját, sőt még a reklámkampányokat is. A legnagyobb, 37,7 millió eurós büntetést az Erste Bank kapta. Valamivel kevesebb, 30,4-30,4 millió euró jutott a BA CA-ra (a kérdéses időben ez még két bankként, Bank Austria és Creditanstalt néven működött), illetve a Raiffeisen-csoportra. Jóval szerényebb összeggel, egyenként 7,6 millióval lett szegényebb a Bawag, a PSK (ma Bawag/PSK) és az Österreichische Volksbank (Övag), míg két alsó-ausztriai pénzintézetnek, a Hypo Niederösterrichnek és az RLB Niederösterrichnek 1,5-1,5 millió eurója bánta a konspirációt.
Az érintettek magát az egyeztetést ekkor már nem tagadták. Azt azonban máig állítják, hogy az osztrák lakosságot nem érte kár. Már csak azért sem – mondják egybehangzóan -, mert születtek ugyan megállapodások a fehér asztal mellett, de azokat a bankvezérek az irodájukba visszaérve rögtön elfeledték, sőt, sokszor éppen az egyezséggel ellentétesen jártak el.
Ami a Lombard Klub tevékenységének egyéb hatásait illeti, az azóta osztrák eljárás alá is vont 12, részben máig aktív, részben már visszavonult bankár – köztük az osztrák nemzeti bank annak idején megfigyelőként szintén a Bristolban “étkező” illetékese – esküszik rá: éppen a konspiratív egyeztetések révén sikerült stabilizálni a belső pénzpiacot, és kimutathatóan alacsonyabb áron biztosítani a belföldi szolgáltatásokat, például a folyószámla vezetését. Mindazonáltal meglepő, hogy éppen Gerhard Randa illette egyszerűen a “hamis esküt tevők” klubja kifejezéssel az egyletet, elvégre ő évtizedeken át a Bank Austria vezére volt, majd a CA megvásárlását sikeresen levezényelve tovább erősítette a pozícióját, most pedig éppen a fuzionált pénzintézetet lenyelő HypoVereinsbank müncheni központjába költözik be még nagyobb hatalmú főnöknek. Miközben ez a megfogalmazás nyilván a résztvevők “ártatlanságát” lett volna hivatott bizonyítani, az valójában ugyanúgy nem hízelgő az érintettekre nézve, mint a haszonszerzés azon esetlen cáfolata, hogy egyeztetés ide vagy oda, az osztrák bankok nemzetközi – vagy akár európai – összehasonlításban gyengécskén kerestek. A betéti és a hitelkamat közötti sáv mértéke csaknem ráfizetésessé tette a másutt zsíros haszonnal járó hitelügyleteket. Az, hogy ma jobban megy az osztrák bankoknak, megint csak az 1998-ig gyakorolt egyeztetések eredménytelenségét bizonyítja. Igaz, a pénzintézetek egy ideje mernek a szabad versenyre hagyatkozni, sikereiket pedig a kelet-európai piacon aratják.
ÚJ TÖRVÉNY. Az osztrák államügyészségnek persze nincs könnyű dolga. Az Európai Bizottság például vonakodik visszaadni a bizonyítékokat: a házkutatások során lefoglalt mintegy 40 ezer oldalnyi iratanyagot. Ráadásul senki nem hiszi komolyan, hogy vádemelés lesz a dologból, mert időközben született egy új kartelltörvény, amely alapján az egykori egyeztetés már nem számít vétségnek. Igaz, az “összeesküvők” a Bristol hotelbeli találkozók idején érvényes törvényeket alighanem megsértették, a jog változását azonban védőjük nyilván jól ki tudja majd használni – a bankvezérek az otthoni büntetőeljárás miatt láthatóan nem is izgatják magukat.
A történet ausztriai bűnüggyé alakítása egyébiránt nem mentes a politikai felhangoktól. Az eljárás ugyanis Jörg Haider, az Osztrák Szabadságpártnak (FPÖ) azóta az országos politikából Karintiába “száműzött”, ám a botrányt változatlanul kedvelő politikusa kezdeményezésére indult meg. Egyébiránt már 1998-ban is Haider volt az, aki – akkor még az ellenzéki FPÖ országos vezéreként – sietett felhívni az uniós versenyfelügyelet figyelmét az ausztriai visszásságokra. Mára mindennek megváltozott az optikája: bár Jörg Haider a háttérbe szorult, pártja kisebbik koalíciós partnerként a kormány tagja. Sőt, az igazságügyi miniszteri bársonyszékben az ügyészségi vizsgálat megindítása idején az a Dieter Böhmdorfer ül, aki éveken át Haider ügyvédjeként vezényelte a bankok elleni össztüzet. S hogy a történet még bonyolultabb legyen: az egyfolytában a nagybankok – elsősorban a nemzeti bank – ellen hadakozó ex-pártvezért felperesként ma is Böhmdorfer volt ügyvédi irodája képviseli. Az ügyben mellesleg “magánvádló” is akadt: az Ausztriában igen erős – az igazságügyi tárca hatáskörébe tartozó – fogyasztóvédelmet nem volt nehéz rávenni, hogy szálljon hadba a kartellellenes ítélet után várható kártérítésért.
A gyanúba keveredett pénzemberek első reakcióikban – még 1998-ban – közölték: eszük ágában sincs felhagyni a klubozással, legfeljebb majd más nevet kapnak az összejövetelek. Jól érzik magukat, és fontosnak tartják az ottani történéseket. A hetvenkedő nyilatkozatok után azonban egyre inkább az összejátszás beismerésére került a hangsúly – igaz, eközben máig tagadják, hogy kárt okoztak volna. Arra csak rövid ideig hivatkoztak, hogy nem tudtak eljárásuk törvénytelenségéről: belátták, ez nem érv.
Manapság az érintettek már azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy a büntetés terheit nem hárítják át az ügyfeleikre. Igaz, egyelőre a bírság visszavonásában is reménykednek. Fellebbezést nyújtottak be a luxemburgi Európai Bírósághoz, arra hivatkozva, hogy az EU nem illetékes az ügyben, mivel a “klubtagok” eljárása az államközi versenynek nem ártott. Ez ugyan haladékot ad a fizetési kötelezettség teljesítésére, de a lépés akár sokba is kerülhet: helybenhagyó ítélet esetén az unió 6,75 százalékos kamatot számít fel a végső bírósági döntésig hátralévő időszakra.
