E kérdésekre választ keresve az is kiviláglik, hogy a magyar közbeszédben Európa jövője egyelőre miért nem jelenik meg releváns témaként.
Európa jövőjéről gondolkozva, végigzongorázihatnánk az európaizációs elméletek tárházát, elmélkedhetnénk arról, hogy a föderalista és az államközi jegyek milyen keveréke felé halad az öreg kontinens, eltöprenghetnénk azon, hogy a gazdasági érdekek, a politikai víziók és – egy amerikai Európa-szakértő, Neil Fligstein fogalmával élve – a „kulturális keret” milyen elegye mozgatja az integrációt. Ezek a kérdések azonban a hazai közbeszédben ma még nem jelennek meg. Az Európa jövőjét érintő vitákról a hazai média és a napi sajtó csak elvétve ad hírt, a kontinens távolabbi perspektíváiról szóló elemzések szinte teljesen ismeretlenek a magyar közvélemény előtt. Hogy megértsük, miért van ez így, jövőidő helyett vizsgálódjunk jelen időben.
Milyen kép él a hazai közvéleményben az Európai Unióról, amelyhez néhány hónap múlva csatlakozunk? Ismerjük-e eléggé ezt a mind történeti, mind pedig földrajzi összehasonlításban sajátosan egyedülálló szervezetet? Adekvát módon használjuk-e hivatkozási alapnak, afféle mintának (divatos angol szóval benchmarknak) az uniót? Nem félünk-e azoktól az erőfeszítésektől, amelyeket megkövetel tőlünk a csatlakozás? Miközben ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat, talán kiviláglik az is, hogy a magyar közbeszédben Európa jövője egyelőre miért nem jelenik meg releváns témaként.
MI ÉS ŐK. Sokak szerint a távlatos gondolkodás szemben áll a hétköznapok kihívásaira, problémáira adandó válaszkereséssel. Én nem gondolom, hogy ez így lenne: jelenkori választásaink, vélekedéseink, hiedelmeink, illúzióink alapvetően befolyásolják jövőbeli nézeteinket. Ha ma az Európai Uniót egy gyarmatosító, komprádor szövetségnek tartjuk, akkor holnap aligha járulunk majd hozzá konstruktívan az ott zajló, az integráció jövőjéről szóló vitákhoz. Ha azt gondoljuk, hogy az unió apparátusa, az Európai Bizottság csak azért vezet be szabályokat, hogy azzal megnehezítse az itthoni magánszemélyek, vállalatok, termelők dolgát – és nem azért, hogy valamelyest egységes keretek biztosításával a kontinens versenyképességét növelje -, akkor azzal a „mi” és „ők” szociálpszichológiai szembenállását hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy hamarosan mi is „ők” leszünk.
Az integrációs elméletek, vagyis az uniós döntéshozatalt modellező, és ilyenformán a jövőbeli fejlődési lehetőségeket számba vevő teóriák két nagy csoportra oszthatók: a modernizációs, valamint az integráció bal- és jobboldali kritikáit vegyítő kolonizációs elméletekre. Megjegyzendő, hogy az európaizáció kontinensünkön szorosan kapcsolódik a globalizációhoz. A globalizáció pártiak tehát jobbára az egységesülő Európa eszméjét is magukénak vallják, a globalizáció ellenzői ugyanakkor az unióhoz is kritikusan viszonyulnak. Közép-Európából nézve a két folyamat hasonlónak tűnik, pedig hatalmas szakadék tátong az európai és – mondjuk – az amerikai gazdasági modell között. Az unió, miközben a tagjelölteket a világgazdasági főáram felé tereli, egyidejűleg – területi, ágazati és szociális politikáival – nyesegeti a globalizáció vadhajtásait.
Visszatérve a modernizáció versus kolonizáció kérdéséhez: a hazai politikai elitben konszenzus van arról, hogy az uniós tagság legfontosabb hozadéka annak „modernizációs horgony” szerepe, a négy parlamenti párt sokszor más és más érvekkel, de jórészt ezen a közös platformon támogatja az integrációt. Mégis, mintha a közvélekedésben a kétségtelenül meglévő modernizációs várakozások mellett egyfajta félelem is élne Brüsszel „túlhatalmától”, a nemzeti szuverenitás elveszítésétől, az Európai Unió, illetve az általa képviselt érdekek és értékek Magyarországra „telepítésétől”.
Miközben – és ezt fontos kiemelni – a csatlakozás támogatottsága hazánkban igen magas (az erről szóló népszavazáson jelenleg a választók háromnegyede voksolna igennel), a közvélemény-formáló értelmiség egy része „szükséges rossznak” látja a csatlakozást. A legnagyobb példányszámú napilap, a belépést amúgy támogató, tehát ebben az értelemben egyáltalán nem euroszkeptikus Népszabadság az elmúlt hetekben többször tette a címoldalra, illetve írt vezércikket arról, hogy a moslékot, mielőtt a disznóknak adják, hőkezelni kell, mert csak ekkor lesz EU-konform. Mindezt a lap hol finom iróniával, hol heves indulattal negatívumként állítja be, mintha „ők” – vagyis az unió – azért nem engednék, hogy a disznó a jól bevált magyar moslékot egye, mert azt akarnák, hogy a „mi” gazdáink nehezebb feltételek között érvényesülhessenek majd az egységes piacon. Mintha az állampolgárok, a fogyasztók egészségét, védelmét nem az uniós megoldás szolgálná jobban, és mintha nem lett volna felkészülési idő az átállásra.
„Egyenes háttal kell belépnünk az EU-ba, nem kell mindig gazsulálni” – szól egy másik vezércikk, amelynek témája ráadásul nem is a csatlakozási tárgyalásokon terítékre került pénzügyi csomag, hanem az IBM kivonulása Magyarországról. Az amerikai óriáscég továbbállása valóban fájdalmas fejlemény, jóllehet teljes mértékben beleillik a globalizáció logikájába. Az IBM egy felettébb extenzív üzletágban olcsóbb munkaerő után néz. Még a csatlakozási tárgyalásokon valóban húsbavágó kérdésként megjelent nagybefektetői adókedvezmények sorsa sem indokolja, hogy az IBM és az unió közé egyenlőségjelet tegyünk. A multi számára minden bizonnyal e támogatások megmaradása sem lett volna elég az itt maradáshoz. Egyébiránt az unió vajon miért várná el, hogy gazsuláljunk neki, miért ne tekintené magától értetődőnek, hogy „egyenes háttal” tárgyalunk vele? És valójában az unió alatt ebben az összefüggésben kit és mit értünk – az Európai Bizottságot, a Tanácsot, netán magát az IBM-et, vagy a mindezeket megtestesítő Mr. Globalizációt?
A csatlakozási tárgyalások hevében, csakúgy, mint a „kapun belüli” döntéshozatali procedúrában, némi nemzetállami öntudat, nyerési vágy természetesnek tekinthető. A Koppenhágában véget ért belépési folyamatnak az alkalmazkodás mellett volt egy olyan része is, amelyen alku köttetett a tárgyalók között. S noha a mozgástér behatárolt, nyilvánvaló, hogy minden tagjelölt ország kormányának, így a magyarénak is érdeke és kötelessége, hogy az „uniós számla” gazdasági és jogi pillérei is minél kedvezőbb szaldót mutassanak. Ezzel nincs is semmi gond.
TAKARÉKOS SZUPERÁLLAM. Az azonban már az európai integráció félreértelmezését jelenti, ha – miként az az előbbi példákból is látszik – az uniót csak a tagjelöltekre rátelepedő óriásnak látjuk. Az Európai Unió, illetve annak „kormánya”, az Európai Bizottság jogi hatalommal van felruházva, költségvetési autoritással alig. A jogi diktátum ellen maga a döntéshozatali rendszer véd, amely egyfelől jobbára még mindig a tagállamok közötti konszenzusra épül, másfelől a kisebb tagállamoknak lakosságbeli számarányuknál nagyobb szavazatarányt biztosít. A szubszidiaritás az egyik uniós alapelvként kimondja: csak azok a jogosítványok csúszhatnak fel a szupranacionális szintre, amelyeket az országos, a regionális vagy a helyi kormányok már nem tudnak hatékonyan gyakorolni. Mindemellett, a közösségi politikákra és a hivatalnokrendszer működtetésére a tagállamok nemzeti össztermékének csupán valamivel több mint 1 százaléka jut. (A plafon 1,27 százalék.) Nehéz olyan „szuperállamot” elképzelni, amelyben a költségvetési újraelosztás ilyen minimális mértékű, márpedig ez a kifejezés (szuperállam) gyakran felüti a fejét a hazai közbeszédben.
Téves kapcsolások
Sokan és sokszor hivatkoznak tévesen az unióra. A Figyelőn is gyakran számonkérik: mondjuk meg az eddigieknél is pontosabban, mi változik a csatlakozással, kik lesznek a nyertesek, illetve a vesztesek. Ez a kérdésfeltevés a jogos információigény mellett részben abból táplálkozik, hogy a politikusok és a közvélemény-formáló értelmiség egy része sokszor olyan képzetet kelt, mintha a csatlakozás nemcsak a politikum szférájában, de az ország gazdasági életében is vízválasztó lenne – nem pedig egy folyamat része. Mintha nem lenne mögöttünk egy bő évtizedes felkészülés, mintha a magyar gazdaság liberalizálása nem történt volna meg jóval a csatlakozás előtt. Mintha a magyar export uniós részaránya nem lenne magasabb a legtöbb mai tagállaménál. Mintha a magyar GDP bő harmadát nem a külföldi tulajdonú (multinacionális) vállalkozások állítanák elő. Mintha – általánosítva – most derült volna ki, hogy csatlakozni fogunk.
Orbán Viktor volt kormányfő néhány héttel ezelőtti, később visszavont követelései – amelyek teljesülése, úgymond, szükséges lett volna ahhoz, hogy a Fidesz mint a legnagyobb ellenzéki párt megszavazza az alkotmánymódosítást, s ezen keresztül elősegítse a sikeres csatlakozást – aligha válhatnak a belépés valódi feltételeivé. Vegyünk ezek közül csak egyet, a sokat hangoztatott bérfelzárkózást. Nos, minden közgazdász számára magától értetődik, hogy a béreket nem a „központ” (legyen az Budapest vagy Brüsszel) határozza meg, azok csak olyan mértékben nőhetnek, amennyire azt a gazdaság teljesítőképessége lehetővé teszi. Nálunk lényegesen kevésbé hatékony a javak és a szolgáltatások előállítása, mint az uniós tagállamokban: termelékenységünk messze elmarad az ottani szinttől, ezért ezen a téren bőven van még behoznivalónk. A bérekre vonatkozóan amúgy semmiféle közösségi szabályozás nincs, így azok alakulása sem feltétele, sem pedig azonnali következménye nem lehet a csatlakozásnak.
Miközben nem kétséges, hogy az integrációval lesznek, akik jobban járnak, mások pedig a nagyobb verseny miatt hátrányokkal szembesülhetnek, a mindenre kiterjedő előny-hátrány mérleget megvonni egyszerűen képtelenség. Ugyanazon személy lehet haszonélvezője és kárvallottja is a folyamatnak. A makrogazdasági növekedési többletből például hosszabb távon az is részesedik, aki rövid távon esetleg elveszíti az állását, majd átképzés után új szakmát kell választania. Az előnyök sokak számára kevésbé megragadhatóak, míg a hátrányokat hatásosabban lovagolhatják meg az egyes partikuláris érdekeket védő csoportok. Mivel Magyarországon ma nincsenek erős rétegpártok, s a szakszervezetek nem igazán autonómok, egyelőre a szervezett euroszkepticizmus sem ütötte fel a fejét.
RÉGI REFLEXEK. Ehelyett a társadalom jelentős része látensen vagy manifeszt módon tart a csatlakozástól. Ez a félelem részben magyarázható azzal az államszocialista reflexszel, amely az öngondoskodás, a kreatív ön-kormányzás helyett a „jót” és a „rosszat” is egy erős birodalomtól várja, a történelmet és a politikát csak egy nagy tömbhöz való viszonyulásban tudja értelmezni. E szemlélet képviselői a rendszerváltásig Moszkvától (vagy például a KGST-től) várták az áldást és az átkot, most pedig Brüsszeltől. Mintha az unió nem szabad és demokratikus államok önkéntes társulása lenne. Mintha most is mindent egy központból irányítanának és egy központi akarathoz kellene igazodnunk. Mintha az unió sokszor bírált nehézkességét éppenséggel nem az adná, hogy egy komplex alkumechanizmus keretében folyamatosan érdekeket harmonizál. Mintha a közösségi szint alatt megszűnt volna a (nemzet)állam, és nem éppen az unió hívott volna életre egy újabb önkormányzati szintet, a régiókat.
Szintén az államszocialista örökséggel függ össze, hogy felmérések szerint a magyar közvélekedés számos fontos, döntően gazdasági kérdésben nem osztja az unió normáit. A Medián közvélemény-kutató intézet megdöbbentő adata szerint a magyar lakosság többsége 12 évvel a rendszerváltás után is hatósági, azaz államilag rögzített árakat szeretne. Az már ennek ismeretében nem is meglepő, hogy a magyarok nagyobb része előnyben részesítené a hazai befektetőket a külföldiekkel szemben, és hallani sem akar a külföldiek itteni földvásárlásáról.
MINTAKÉNT. Romano Prodinak, a bizottság elnökének az Európai Parlamentben mondott novemberi beszéde szerint az EU – jobban, mint bármikor korábban a történelemben – a környező országok számára politikai fejlődésük mintájává vált. Semmilyen más világpolitikai entitás nem fejt ki olyan vonzerőt a környezetére, mint ez a közösség. A keleti bővítés – Prodi szavaival – az unió nagy művévé, magnum opusává vált. A fentiekben azt kíséreltem meg bemutatni, hogy miközben az Európai Unió kétségtelenül mágnesként vonzza az új tagokat, a szervezetről a közvéleményben számos tévképzet és félelem él. És ez túlmutat a csatlakozáson, amelyet most már igazi veszély nem fenyeget.
Mint tudjuk, a gondolkodásmód, a beidegződések változnak a legnehezebben. Az egységesülő Európát az elkövetkező két esztendőben joggal ünneplők számára sem árt felidézni Ralf Dahrendorf ideillő szavait. A német-brit gondolkodó a közép- és kelet-európai rendszerváltások kapcsán úgy vélekedett, hogy a politikai és gazdasági átmenet jóval gyorsabban véghezvihető, mint a mentalitás átalakulása, amire ő nem kevesebb, mint 60 évet jósolt. Csak remélhetjük, hogy – ezt az időszakot lerövidítendő – az egységes Európában rejlő, eddig nem tapasztalt lehetőségek Magyarországon is sokakat sarkallnak erőfeszítésekre, s minél többek számára segítenek majd leküzdeni a vélt vagy valós félelmeket.
