Valószínűleg már sohasem tudjuk meg, hogy az Európai Unió (EU) szélesebbre nyitotta volna-e “bővítési” erszényét, ha a német gazdaság szénája nem áll olyan rosszul. A csatlakozó országok küldöttségéből egyesek elsősorban Gerhard Schröder német kancellár szorult helyzetével magyarázták, hogy az unió végleges ajánlata a mindent eldöntő koppenhágai csúcson elmaradt az előzetes várakozásoktól. Az Európa újraegyesítésének kikiáltott történelmi randevúra árnyékot vetett az az egész napon át tartó marakodás, aminek tulajdonképpen “aprópénz” volt a tétje. “Méltatlan és megalázó volt, hogy miniszterelnököknek néhány millió euróról kellett alkudozniuk. Ezt a feladatot általában szakértőkre szokták bízni” – mondta utólag az egyik tagjelölt ország orrát lógató diplomatája.
KEMÉNY KÜSZÖB. A 2004. május elsején csatlakozó, s a tagok számát huszonötre bővítő tíz új állam közül legalább négy – Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovénia – azzal az eltökélt szándékkal érkezett Koppenhágába, hogy a felkínáltnál több pénzt vasal ki az EU-ból. A tizenötök által kiállított csekk végül “csak” mintegy 400 millió euróval múlta felül azt a dán elnökségi kompromisszumos csomagot, amelyet az unió tagállamai már eleve úgy hagytak jóvá, hogy közben “szívták a fogukat”. A csúcsot megelőzően brüsszeli diplomaták még arra tippeltek, hogy az EU jelenlegi tagjai hosszas kéretés után végül körülbelül 1 milliárd euróval felemelik a tízeknek szánt összeget.
Magyar eredmények a végjátékban
Koppenhágában lezárult a csatlakozási tárgyalások csaknem öt éve tartó folyamata. Íme az utolsó felvonás főbb eredményei:
PÉNZÜGYI MÉRLEG. A 2004-től 2006-ig tartó időszakra vonatkozóan az uniós pénzügyi kötelezettségvállalások és a magyar befizetések egyenlege 2,85 milliárd eurós pozitív szaldót mutat.
AGRÁRTÁMOGATÁSOK. A közvetlen mezőgazdasági támogatások uniós forrása 2004-ben a tizenötök szintjének 25 százalékának felel meg, ami nemzeti forrásból egészen 55 százalékig kiegészíthető; 2005-ben 30 plusz 30 százalék, egy évre rá pedig 35 plusz 30 százalék a megfelelő arány.
TERMÉKKVÓTÁK. A tej kvótása 1,99 millió tonna. A szántóföldi terület a gabonafélék esetében 3,487 millió hektár lehet, bázis-terméshozamnak pedig a 4,73 tonna/hektár számít. Speciális húsmarha-prémium 94 ezer 620 darab marhát érint. Az izoglükóz esetében 137 ezer 627 tonna a kvóta. Ide tartozó fejlemény, hogy a pálinka szót a magyar helyesírással (vagyis ékezettel) csak Magyarország és négy osztrák tartomány használhatja termékein.
KÜLFÖLDIEK FÖLDVÁSÁRLÁSA. Erre 7 éves korlátozás érvényesül, ami további 3 évvel meghosszabbítható, ha a földárak addigra nem érik el az uniós szintet.
INTÉZMÉNYEK. Magyarország ugyanannyi képviselői helyet kap az Európai Parlamentben, mint a hasonló népességgel rendelkező jelenlegi tagállamok; ennek megfelelően 2004 nyarától 24 magyar képviselő foglalhat helyet az intézményben.
ADÓZÁS. Bérszeszfőzésnél háztartásonként 50 literig kedvezményes jövedéki adókulcs vonatkozik a lepárlásra. Kis- és középvállalkozások 35 ezer euró árbevételig mentesülnek az áfa alól. Az energetikai területen kedvezményes áfa-kulcs a gáz- és villamosáram-fogyasztásnál érvényesül.
KÜLÖNLEGES VÉDZÁRADÉK. A tagságtól számított 3 évig bevezethető lesz a vállalásaikat hiányosan teljesítő új tagokkal szemben. Minden ilyen döntést az érintettel folytatott konzultációnak kell megelőznie, az intézkedés a jogsértő állapot megszűnéséig tart, és nem szolgálhat mesterséges piacvédelmet a régi tagok részéről.
Azzal, hogy a berlini kereteket tabuként kezelték, a tizenötök pénzügyi szempontból eleve egyenlőtlen feltételeket kínáltak az újonnan csatlakozóknak. A berlini sarokszámok ugyanis a felzárkóztatási alapoknál, de még inkább a közvetlen agrárkifizetéseknél nem biztosítanak egyenlő elbánást az újoncoknak. A felvételi tárgyalásokon így mindvégig rendkívül behatárolt volt a mozgástér, amit az EU igyekezett még tovább szűkíteni. Annyira, hogy az október végi brüsszeli csúcson 2,5 milliárd eurót még el is vettek, amiből a legvégére 2 milliárd eurót sikerült “visszaszerezniük” a tagjelölteknek.
Juhász Endre – aki az Orbán-kormány idején is magyar főtárgyaló volt – közvetlenül Koppenhága előtt végső soron vállalható kompromisszumnak nevezte az akkor még nem hivatalos uniós ajánlatot is, ami a tagság első évében több mint 1,2 milliárd euró lekötött közösségi forrást ígért az országnak. Medgyessy Péter kormányfő ehhez képest pénteken este kollégái közül legutolsóként mondta ki a boldogító igent, amiből arra lehet következtetni, hogy a magyarok küzdöttek legtovább a számukra elfogadható végeredményért. Ennek fő oka, hogy az EU szalámitaktikája a végig kitartó államok közül hazánk számára bizonyult a legkevésbé előnyösnek.
ORSZÁGRA SZÓLÓ CSEKK. A végjáték magyar tárgyalási stratégiája két területen – a közvetlen agrárkifizetések szintjének emelése és a 2005-2006-os költségvetési mérleg javítása révén – próbált meg pótlólagos pénzforrásokat szerezni, arra a nagyon is reálisnak tűnő forgatókönyvre számítva, hogy az együttes “nyomulás” révén kiharcolt összeget utólag szétosztják majd a 10 tagjelölt között. Az uniós tárgyalópartner azonban – elsősorban spórolási szándékból – inkább országokra szóló csekkeket állított ki, előnyben részesítve a jobban rászorulókat. Ez a tagjelöltek megosztására irányuló taktika elég reménytelen helyzetbe hozta a magyar küldöttséget, amely a visegrádi országok határozott együttes fellépésére építette a saját stratégiáját. (Erre azért volt szükség, mert a cseh, lengyel, magyar és a visegrádi “hálózaton” kívül eső szlovén kvartett tagjai közül az EU szemében Magyarország pluszigényei voltak a legkevésbé megalapozottak. A csehek és a szlovénok csatlakozás utáni költségvetési mérlege kedvezőtlenebb a magyarokénál, míg a lengyelek “dörömbölését” a várható belpolitikai konzekvenciák miatt aligha lehetett figyelmen kívül hagyni.)
Interjú Balázs Péterrel – Együtt ennyit
Gazdaságilag rossz időszakban csatlakozunk – állítja az integrációs államtitkár.
Milyen stratégiával érkezett a magyar küldöttség a koppenhágai csúcsértekezletre?
Balázs Péter – Minden kétoldalú kérdést igyekeztünk még a csúcsot megelőzően lezárni, hogy Koppenhágában már csak két pénzügyi vonatkozású témára, a közvetlen kifizetésekre és a költségvetési pozíció javítására koncentrálhassunk. Arra törekedtünk, hogy minél több tagjelölt országot felsorakoztassunk az álláspontunk mellett.
– A két fő koppenhágai célnál elmaradtunk a kitűzött céltól.
– A közvetlen kifizetéseknél nem tartom rossz eredménynek, hogy 25 százalékról 55 százalékra sikerült növelni a gazdáknak járó támogatások induló szintjét. A magyar cél az 50 százalékos bűvös határ elérése volt, tudniillik ebben az esetben még a legmostohább adottságok között tevékenykedő dohánytermelők fennmaradása is biztosított. Ami a költségvetési kompenzációt illeti, a 2004-es szint egyáltalán nem volt rossz. A külső határok megerősítésére szánt schengeni pénzt ajándékba kaptuk és 2005-2006-ra vonatkozóan is javítottunk a mérlegen.
– Igen ám, de ennél úgyszólván mindenki bőkezűbb ajánlatot várt az Európai Uniótól. Ön szerint ez miért nem következett be?
– Látni kell, hogy gazdasági szempontból kifejezetten rossz időszakban csatlakozunk az EU-hoz, amikor olyan kulcsországok, mint Németország gazdasági nehézségekkel küszködnek. Másfelől az uniós alapok gyakorlatilag már 2004-től hatnak, ami azért kedvező fejlemény.
– Mi a véleménye arról a hozzáállásról, amit az Európai Unió tanúsított a pénteki tárgyalások során? Mintha néhány tagjelöltet meglepett volna a velük szemben bevetett szalámitaktika.
– Tíz országgal tárgyalni nem könnyű dolog, ezért érthető, ha az unió ilyen taktikához folyamodott. Miként természetesnek tartom azt is, hogy aki tud, összefog. Ha szemügyre vesszük a tagjelölteket, megállapítható: hatan közülük kicsik, együttesen akkorák, mint Magyarország. A négy visegrádi állam viszont szorosan együttműködött; december elején Budapesten közös nyilatkozatot fogadtunk el, amit a szlovákiai Vöröskőn megismételtünk. Koppenhágába is erős üzenettel készültünk. A tárgyalások technikai részletei azonban leválasztották Lengyelországot, amely gazdasági, politikai és egyéb szempontból sajátos helyzetben volt. Mi megértettük, hogy eltérő helyzetünk miatt az útjaink elágaztak. A másik három visegrádi ország viszont az utolsó pillanatig együtt volt, és meggyőződésem szerint mind a három jobb eredményt ért el, mintha egyedül próbálkozott volna.
Ez utóbbi összeg már beleértendő abba a 408 millió euróba, amivel az EU Koppenhágában többet adott a tagjelölteknek a korábbi ajánlatához képest. A másik kilenc tagjelölt ország együttesen 300 millió euró többletígérvényt kapott. Ezt az öszszeget 2005-ben és 2006-ban a költségvetési mérlegük javítására használhatják majd fel. A 300 millió euró nem az egyes országok relatív népességarányában, esetleg költségvetési befizetési súlyának megfelelően, hanem a rászorultság alapján oszlik meg a kilenc tagjelölt között. Málta, Csehország és Szlovénia részesedik a leginkább a pénzből. A Magyarországra jutó rész két év alatt 55,9 millió euró – Koppenhágában tehát ennyi pluszpénzt sikerült szerezni a tizenötöktől.
Úgy tűnt, hogy ezt a végösszeget a Medgyessy Péter vezette magyar delegáció nem tartotta egészen méltányos ajánlatnak, ezért az utolsó pillanatig megpróbált javítani rajta. A magyar kormányfő ennek érdekében a tárgyalások végén még egy visegrádi konzultációt kért, ezúttal már Lengyelország nélkül, ám Budapest akkorra már magára maradt. Igaz, cseh források szerint Vladimír Spidla kormányfő, aki utolsóként tárgyalt az EU soros elnöki tisztét betöltő dán kollégájával, még tett egy tétova kísérletet, ám akkor már késő volt. Medgyessy Péter néhány perccel később a 25 állam- és kormányfő ünnepélyes találkozóján francia nyelven bejelentette, hogy Magyarország elfogadja a tárgyalások végeredményét.
KOMPROMISSZUM. Részben a visegrádi partnerek “dezertálása” miatt a közvetlen agrárkifizetések kiinduló szintjének 25-ről 30 százalékra növelésére vonatkozó magyar kérést sem fogadta el az EU, ami 500 millió euróval több forrást jelentett volna a 10 tagjelölt ország agrártermelőinek. A magyar, lengyel és más gazdák mégsem kerültek ki vesztesen az alkuból, miután az unió hozzájárult, hogy 2004 és 2006 között minden évben legfeljebb 30 százalékkal nemzeti forrásból ki lehet egészíteni a farmerek támogatását. Mindez azt jelenti, hogy a csatlakozás első évében a tizenötöknek járó közvetlen támogatások 55 százalékát kaphatják meg a keleti agrártermelők, ami valamelyest javítja versenypozíciójukat (2005-ben 60, 2006-ban pedig 65 százalékos lehet a támogatások felső határa). A 30 százalék egy részét közösségi forrásból fedezhetik majd az új tagok: a vidékfejlesztési támogatások maximum 20 százalékát erre a célra lehet majd átcsoportosítani. Azt, hogy az átmenet valójában milyen hosszúra nyúlik, az egyes országok költségvetési helyzete és politikai prioritásai határozzák majd meg. A nemzeti kiegészítés magyar szempontból azért nem tűnik ideálisnak, mert hazánk vidékfejlesztési forrásai viszonylag kis súlyúak, miközben az összes direkt támogatás körülbelül 21 százaléka jut az országra.
A politikai indíttatású nyilatkozatoktól eltérően, a folyamatot a kezdetektől végigkísérő tudósító számára feltűnő volt, hogy kormányoktól függetlenül mennyire folyamatos, ingadozásmentes volt a magyar tárgyalási vonalvezetés, amiben nyilván szerepet játszott, hogy nálunk végig ugyanaz a személy – Juhász Endre – volt a főtárgyaló. A végeredményből, úgy tűnik, a csatlakozási folyamat kezdete óta hatalmon lévő kormányok mindegyike kivette a részét, így most igazán nincs okuk egymásra mutogatni.
