Bármi is történjék, úgy látszik, fel kell készülnünk arra, hogy még sokáig Irak körül forog a világ. Pontosabban: az Egyesült Államok iraki politikája körül. A változó események közös jellemvonása az, hogy a washingtoni kormányzat nyomása egyre növekszik. Ennek a nyomásnak az eredménye volt, hogy a (csekély republikánus többségű) képviselőház megadta az elnöknek az esetleges katonai beavatkozásról szóló felhatalmazást. Minden jel arra mutat, hogy valamilyen formában a keményebben ellenálló (csekély demokrata párti többségű) szenátus is meghajlik e nyomás előtt.
Hasonló helyzetbe sodródott Hans Blix, az Irakot ellenőrző bizottság főnöke. Az ellenőröknek október 19-én kellene egy érvényes ENSZ-határozat értelmében Bagdadba utazniuk. Az amerikaiak azonban új, katonai akcióra is felhatalmazást nyújtó határozatot igényelnek a Biztonsági Tanácstól, továbbá azt, hogy addig az ellenőrök ne utazzanak Irakba. Blix a jelentések szerint meghátrált e követelés előtt.
Szerte a világon kommentárok ezrei foglalkoztak az iraki válság nemzetközi kihatásaival, a német-amerikai viszony leromlásától kezdve a válságban vergődő és választások előtt álló legfontosabb támaszpont-állam, Törökország vonakodásáig.
ILLUZIÓ VOLT. Jószerével egyetlen kapcsolatról nem esett szó. Ez Washington és az Egyesült Nemzetek Szervezetének viszonya. Sőt: szélesebb értelemben az ENSZ helyzete és befolyása a világban. Reálisnak tűnik az a veszély, hogy Amerika ENSZ-támogatás nélkül (tehát a világszervezet ellenére) támadja meg Irakot. Akkor pedig az ENSZ könnyen a két világháború közötti Népszövetség sorsára juthat. A Népszövetség Wilson amerikai elnök illúziónak bizonyult világképének terméke volt. Az a hit vezérelte, hogy sutba lehet dobni a XIX. századbeli szövetségi rendszerek viszonyát jellemző hatalompolitikát és a titkos diplomáciát. Ugyanakkor a Népszövetséget arra kárhoztatták, hogy megvédje ennek a politikának a termékét: a versailles-i békediktátum rendszerét. Ráadásul az amerikai törvényhozás eleve gyanakvással fogadta a Népszövetség létrejöttét, s Washington megtagadta támogatását a szervezettől.
A csődöt 1945-ben senki sem tagadta, s elméletben az univerzális emberi jogok és az alapvető szabadságjogok garantálásának bázisán jött létre az új szervezet. Egyben a nemzetközi béke és biztonság megőrzésének felelősségét a Biztonsági Tanács vétóval rendelkező öt állandó tagjára bízták. A vétójognak elméletben az a törekvés volt az alapja, hogy az állandó tagokat (Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína) majd kompromisszumos megállapodásokra kényszeríti. A gyakorlatban ennek az ellenkezője történt. Az ötök (de mindenekelőtt Washington és Moszkva) érdekkülönbségei és konfliktusai miatt a Biztonsági Tanács jószerint egyetlen lényeges kérdésben sem tudott megállapodni. A vétójog így éppen ellentétes irányba hatott, mint azt az ENSZ megalkotói a háborús győzelem utáni eufória időszakában elképzelték.
ÚJ ERŐVISZONYOK. Az elmélet és a gyakorlat ellentéte által teremtett csapdahelyzet ma is működik. A Biztonsági Tanács állandó tagjai közül Franciaország, Oroszország és Kína határozottan ellenzi az amerikai követelések teljesítését. Erre válaszként a Bush-kormányzat immár nyíltan szembeszegül a Biztonsági Tanáccsal, és azt voltaképpen kellemetlen zavaró tényezőnek tekinti. A nehézségeket növeli, hogy az állandó tagok összetétele az 1945-ös és nem a 2002-es hatalmi erőviszonyokat tükrözi. Németország, az európai kontinens legerősebb, és a világ harmadik legnagyobb gazdasági hatalma nem tagja a testületnek. Nem tag Ázsia mindmáig elsőszámú és a világ második legnagyobb gazdasági hatalma, Japán sem. (Jellemző egyébként, hogy Kína voltaképpen “csak” a polgárháborúban Tajvanra űzött Csang Kaj-sek rezsim helyét örökölte, mert az utóbbit a második világháború győztesei közé számították.)
A mostani krízis hátterében ott húzódik ezeknek az ellentmondásoknak a szövevénye. Ma mindenki azt kérdezi: mi lesz Irakkal? Érdemes lenne megkérdezni azt is: mi lesz az Egyesült Nemzetek Szervezetével, mi lesz a Biztonsági Tanáccsal?
