Napjainkban, amikor a történetírás és a politika közvetlen összefonódását tapasztaljuk, csak elismerés illetheti a Romsics Ignác szerkesztésében közreadott Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi történelemről című tanulmánygyűjteményt#<#. E tíz fiatal történészt felvonultató munkának jelentőségét növeli és szerfelett időszerűvé teszi, hogy a legutóbbi tizenkét év alatt regnáló demokratikusan választott kormányok legitimációjuk alátámasztására módszeresen felelevenítettek mítoszokat, legendákat. S hozzájuk hasonlóan, ám többnyire gátlástalanul, kisebb-nagyobb pártok politikai csoportok nem riadtak vissza a történelemhamisítástól, a múlt átírásától. Ezért is örömmel üdvözölhetjük a szóban forgó kiadványt, még akkor is, ha a szerzők nem törekedhettek a jól ismert legendák "eloszlatására", csupán - és ez sem kevés - egy sor téves hiedelem és a hozzájuk kapcsolódó tények, események valóságnak megfelelő bemutatására.
SZERENCSÉS GENERÁCIÓ. Elöljáróban ejtsünk néhány szót a kései születés kegyelmében részesült szerzőkről, akik személyes tapasztalataiktól mentesen fejthetik ki véleményüket a Horthy-Magyarországról, az 1956-os forradalomról, avagy a Kádár-kor legkeményebb időszakáról. Ezért ezen ifjú történésznemzedék jeles képviselői – Ablonczy Balázs, Békés Csaba, ifj. Bertényi Iván, Olasz Lajos, Papp István, Püski Levente, Romsics Gergely, Ungváry Krisztián, Valuch
Tibor, Zeidler Miklós – objektívabban, higgadtabban tárgyalhatják a kényes témákat.
A recenzens, miközben bízik abban, hogy a bevallatlan, félreértett és félremagyarázott múlt nyomasztó súlya alól való fel- és megszabadulás mindannyiunk üdvére válik, a tévedés kockázatát is vállalva néhány megjegyzéssel kívánja a könyv olvasására buzdítani ifjabb és idősebb polgártársainkat. Elsőként említsük meg a Horthy-rendszer értékelését, pontosabban azt a vélekedést, hogy a két világháború közötti politikai rendszerre egyértelmű helytálló elnevezés nem található (Püski Levente). S így a gyakorta emlegetett, divatos jelzők, mint fasiszta, ellenforradalmi, avagy demokratikus (!), konzervatív, tekintélyelvű: egyoldalúak, pontatlanok. Minden bizonnyal a kompromisszumos álláspont a legelfogadhatóbb, hogy “a két világháború közötti politikai berendezkedés valahol a demokrácia és a diktatúra között helyezkedett el”.
ELFELEDETT TÉNYEK. S azután itt van még a szándék Horthy rehabilitálására, felmagasztalására, előszeretettel elfeledkezve arról (is), hogy a kormányzó nem a német megszállásig, hanem október 16-áig töltötte be magas funkcióját. Emiatt pedig nem csupán az ország utolsó esélyének a háborúból való kiugrásnak az elpuskázásáért, a 15-i puccs bukásáért terheli felelősség, hanem sok másért is. S még néhány szó a háborúról. “…A II. világháború nem ott kezdődött, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. A konfliktus ott kezdődött, amikor Sztálin lepaktált Hitlerrel, felosztva egymás közt Közép-Kelet-Európát, majd közösen lerohanták Lengyelországot” – olvashatjuk Ungváry Krisztiánnak Magyarország szovjetizálásáról szóló polemikus hangvételű, tartalmas dolgozatában. Menjünk tovább. A legújabbkori legendák között kiemelt helye van az 1956-os magyar forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő nemzeti egység mítoszának. Ahhoz ma már nem férhet kétség, amit Békés Csaba tanulmánya részletesen és meggyőzően bizonyít, hogy a magyar forradalom azért sem győzhetett, mert a nyugati hatalmak nem kívánták Magyarországért a Szovjetunióval felrúgni a nehezen kialakított status quót. Egyébként nem volt ez másképpen tizenkét évvel később, a szép emlékű 1968-as prágai tavasz esetében sem. Mindemellett a magyar forradalom hazai és nemzetközi hatását és jelentőségét aligha lehet és szabad alábecsülni. Ez sem változtat azonban azon, hogy a nemzeti egység igazi próbája az lett volna, ha a 14 dicsőséges nap győzelemmel végződik. Akkor mi lett volna? E történelmietlen (?) kérdés megválaszolása azért is nehéz, mert ugyan a forradalom közös és nemes célja az állampárti diktatórikus rendszer felszámolása volt, ám az ebben részt vevő erők, politikai csoportok, s a gyorsan szaporodó pártok – mint a korabeli újságcikkek, felhívások bizonyítják – a jövőt nagyon eltérően képzelték el.
Ami pedig a ma talán legkényesebb problémát illeti, a “gulyáskommunizmusról” szóló dolgozat elsősorban ezeknek az éveknek a gazdasági mutatóit elemzi. Ám jó volna, ha e fiatal történésznemzedék, amely alapos szakismeretei mellett kellő higgadtsággal és mértéktartással is rendelkezik, mielőbb vállalkozna e meglehetősen sokarcú és közel sem egységes Kádár-korszak történetének tudományos feldolgozására is. Tudjuk: végső válaszok e tekintetben sincsenek, s az események sokféleképpen magyarázhatók, a jó történész mégis ki tudja választani a mitizált múltszemlélettel szembenálló racionális értelmezéseket, hogy mielőbb kijussunk a téveszmék csapdájából.
