Ha kedd, akkor Belgium – ez volt a címe egy híres régi filmnek az európai államokon keresztülhajszolt amerikai turistákról. Ha kedd, akkor Róma – mondhatta volna Bush amerikai elnök, amikor az örök városban befejezte hat napig tartó száguldását a kontinensen. Ez a hat nap a világ pillanatnyilag egyetlen globális szuperhatalmának néhány üzenetét közvetítette. A “néhány” végül egyetlen igazán fontossá sűrűsödött: szinte az egész körút Oroszországról szólt.
ÚJ KOORDINÁTÁK. A World Trade Center és a Pentagon ellen intézett szeptemberi terrortámadás következményei módosították az amerikai és a világpolitika egész koordinátarendszerét. Bush és tanácsadói attól a naptól kezdve mindent alárendelnek a terrorizmus elleni küzdelemnek. Az erők koncentrálása számos stratégiai döntéshez vezetett, amelyek az elnök személyes és Washington hatalmi érdekeit egyaránt szolgálták. A terrorizmus elleni harcra összpontosító politika döntő szerepet játszott Bush népszerűségének megteremtésében és fenntartásában. Az afgán háború és annak utójátéka pedig lehetővé tette az amerikai gazdasági, sőt katonai jelenlétet a volt Szovjetunió déli peremén húzódó közép-ázsiai köztársaságokban. Ez az utóbbi fejlemény nem következhetett volna be, ha az orosz politika – és személyesen Putyin elnök – fel nem ismeri és pompásan ki nem használja a szeptemberi terrortámadás utáni különleges lehetőséget. Az afganisztáni hadjárat megszervezése, majd a közép-ázsiai amerikai katonai jelenlét megvalósítása ugyanis elképzelhetetlen lett volna a meghatározó geostratégiai helyzetben lévő Moszkva támogatása nélkül.
Annak idején, amikor az elnök texasi farmján megkezdődött a Bush-Putyin politikai nászút, a vendéglátó azt mondta, hogy vendége “szemébe pillantva meglátta a lelkét”. Persze gyanítható, hogy nem az orosz államfő hűvös kék szeme, hanem Oroszország fentebb vázolt stratégiai fontossága “babonázta meg” az amerikai elnököt. Putyin pedig meglátta: az új helyzet az ő csecsen háborúját a “terrorizmus elleni harc” részévé avatja és így legitimálhatja. A Washington-Moszkva kapcsolat pedig megadhatja számára azt a gazdasági és katonai környezetet, amelynek fedezete alatt könnyebben fejezheti be az orosz közigazgatás, a gazdaság és a politikai szisztéma szörnyűségesen bonyolult reformját. Itt közös érdekek működnek. A Bush-körút legfontosabb üzenete így az lett, hogy ha formálisan nem is, de a valóságban ma Moszkva Washington legfontosabb európai partnere.
A többi részüzenet ezt csak megerősítette. A körút első állomásán, Berlinben az volt a vizit lényeges mondanivalója, hogy Amerika szemében Németország az a kulcsfontosságú hatalom, amelynek Oroszországhoz fűződő kapcsolatrendszere hozzáilleszthető Washington és Moszkva új típusú viszonyához, s szükség esetén közvetítő szerepet is játszhat.
Berlin után Moszkva és Szentpétervár annyiban konkretizálta az egész körút fő mondanivalóját, hogy aláírták a nukleáris fegyverek csökkentéséről szóló új orosz-amerikai egyezményt. A legutolsó állomáson Róma szerepe az volt, hogy otthont adjon egy NATO-csúcsnak, amelyen kedden aláírták az új NATO-Oroszország Tanácsot létrehozó egyezményt. Ez (bizonyos korlátok között) részben integrálja Moszkvát az atlanti blokk tárgyalási és döntési mechanizmusába.
OLDALVÁGÁS PÁRIZSNAK. A sorból némileg kilógott a Szentpétervár és Róma közötti párizsi látogatás. Itt nem esett szó Oroszországról, s az egyetlen fontos, szinte demonstratív programpont Bush látogatása volt a normandiai amerikai katonai temetőben és a hajdani partraszállás legvéresebb csatáinak színhelyén, Omaha Beachen. Ez afféle finom oldalvágás volt az amerikai politikát Európában legélesebben bíráló franciák felé: ne felejtsék az “amerikai fiúk” felszabadító szerepét a nácik által megszállt, megalázott Franciaországban.
A Financial Times úgy véli: a franciák helyzete az Európai Unióra is érvényes. “Az európaiak kiszorítva érzik magukat a Bush-Putyin kapcsolatból. Schröder személyes kétoldalú kapcsolata azért lehet fontos, mert az uniónak nincs oroszpolitikája.” A lecke (nem mellékesen a miénk is): tenni kell érte, hogy legyen.
