Utoljára a múlt század elején volt a jelenlegihez fogható mélyponton a vállalati Amerikába vetett hit. Akkor az óriáscégek monopolhatalma miatt hágott magasra a közfelháborodás, aminek hatására Theodore Roosevelt elnök éveken át tartó hadjáratot indított a trösztök szétdarabolásáért. A mostani kételyhullám fő kiváltójaként az Enron Corp. összeomlását lehet megjelölni, de az a nagyfokú jóakarat, amelyet a kilencvenes évek expanziója során a vállalatoknak sikerült kivívniuk maguk iránt, fokról fokra erodálódott minden olyan esettel, amelyben fény derült valamely társaság túlkapásaira vagy vétkes manipulációira. Terjed a gyanakvás és a bizalmatlanság, s az üzleti lapokban egymást érik a cikkek arról, hogy az értékpapír-piaci felügyelet (SEC) vizsgálatot indított egy cégnél, egy másik ellen vádat emeltek, egy harmadik vezetői elismerték bűnösségüket, egy negyedik peren kívül megegyezett a kormánnyal, egy ötödik visszamenőleg módosította pénzügyi jelentését, egy hatodikra bírságot róttak ki, és így tovább.
Csoda-e, ha az ilyen hírek nyomán gyökeret vert a meggyőződés, hogy az egész rendszer alapvetően romlott? Az egyre erősödő negatív közvélekedés szerint túl sok vállalatvezető élt vissza a bizalommal oly módon, hogy kozmetikázta a könyveket, elfedte az igazságot, és óriási összegű részvényopciókkal szedte meg magát, miközben a részvényesek nagyokat buktak. S bár az igazgatóságok tevékenysége már legalább egy évtizede átalakulóban van, úgy tűnik, a csúcsvezetők közül számosan vagy passzív, vagy épp konfliktusra játszó szereplőivé váltak e folyamatnak, semmi hajlandóságot nem mutatva arra, hogy megbolygassanak bármit is, vagy végére járjanak akár a legrutinszerűbb ügyeknek. Ha a modern nagyvállalat irányítása nem züllött is le teljesen, mindenesetre súlyos bizalmi válságon esik át.
Az Enronnál az Arthur Andersen segédletével elkövetett machinációk törvénybe ütközőek voltak, a pénzéhségen és az ellenőrzés hanyagságán túl a nyilvánvaló csalás is hozzájárult a két komoly presztízsű vállalat bukásához. De a blue chip társaságokat, még a legnagyobbakat is, kezdi áthatni egyfajta morális lazaság. Az IBM tavaly három nappal a negyedik negyedév vége előtt 290 millió dollárt kasszírozott egy érdekeltsége eladásából, amivel azután sikerült felülmúlnia a Wall Street nyereségprognózisát. Eljárásával nem sértett törvényt – csak éppen teljesen félrevezette a befektetőket. A titokban tartott egyszeri bevételnek ugyanis, amellyel működési költségeit csökkentette, valójában semmi köze nem volt üzemi teljesítményéhez. Az ilyen torzítások már-már mindennapossá váltak, mert a vállalatok készek arra, hogy akár a tisztaság és a korrektség feláldozása árán is hozzák a várt eredményeket.
Hogyan lehetne helyreállítani a számvitel iránt a befektetői bizalmat?MÉRTÉKLETESSÉG.
Korlátozni kellene azt a tanácsadói munkát, amelyet egy társaság saját könyvvizsgálójától megrendelhet.
FELÜGYELET. Célszerű volna, ha az auditbizottság felügyelné a megbízott cég nem audit jellegű tevékenységét, hogy ez ne veszélyeztethesse a könyvvizsgálatot.
FRISSÍTÉS. Évente cserélni kellene a könyvvizsgáló céget, hogy mindig friss szemek kutakodjanak.
HATÓSÁGI ELLENŐRZÉS. Nem ártana, ha a hatóságok gyakrabban ellenőriznék az auditjelentések megbízhatóságát.
FELELŐSSÉGI KÖRÖK. A vállalatokon belül egészen világosan meg kell határozni, mely felelősségek tartoznak az igazgatóságra, és melyek a menedzsmentre. Az Enronnál az auditbizottság feladata lett volna a partnercégekkel folytatott tranzakciók felülvizsgálata, ám a bizottság csak futólagos ellenőrzést végzett, miközben a részvényesek még csak nem is tudhatták, hogy ama felülvizsgálat egyáltalán a kötelezettségei közé tartozik. Ezzel ellentétben a Cendant Corp. – miután kiderült, hogy egyik elődvállalatánál megsértették a számviteli szabályokat – megkülönböztetett figyelmet fordít arra, hogy mindenki tisztában legyen az igazgatóság felelősségi körével; világossá teszi például, hogy a testület áttekintette és jóváhagyta a könyvvizsgálók nem audit jellegű munkáját. A Cendant azonban a ritka kivételek egyike.
RÉSZLETES ELEMZÉS. Sokat segíthetne az is, ha az éves jelentésbe belekerülne egy kibővített könyvvizsgálói jelentés. Annak egyszerű tanúsítása helyett, hogy a pénzügyi beszámoló megfelel az általánosan elfogadott számviteli elveknek, e dokumentumnak rá kellene világítania arra, hogy az elfogadható gyakorlat széles skáláján belül az adott vállalat éppen hol tartózkodik. Közelről ismervén a számokat, a könyvvizsgálók kitüntetett pozícióból képesek megítélni, hogy a pénzügyi jelentések mennyire múlnak olyan feltevéseken, amelyek esetleg tévesnek bizonyulhatnak. Az auditbizottságokkal már megosztják ilyen információikat, s ha ezeket közleményeikbe is belefoglalnák, a befektetők sem maradnának a szükséges tájékoztatás híján.
SZANKCIÓK. Pontosan rögzítendő, milyen következményeket von maga után a szabályok megszegése. “Tudomásom szerint eddig senki nem került még börtönbe, csak azt nem értem, miért – mondja a Philip B. Livingstone, a pénzügyi menedzsereket tömörítő Financial Executives International-csoport elnöke -, ha a SEC és az igazságügyi minisztérium összefognának, és rács mögé küldenének néhány vezérigazgatót és pénzügyi igazgatót, az valódi figyelmeztetés lenne.”
RÉGI ELLENTÉT. Több mint ötven esztendeje már annak, hogy Adolf A. Berle és Gardiner C. Means, a New York-i Columbia University professzorai kimutatták, milyen ellentét feszül egy társaság tulajdonosai és az irányítóivá kinevezett professzionális menedzserek között. A szétaprózódott tulajdonosi kör mentesíti a vezetést az alól az alapvető kötelesség alól, hogy a részvényeseket szolgálja – hangzott a figyelmeztetésük. A fellendülés időszakának nagy paradoxona abban áll, hogy miután éveken keresztül éppen ezt a problémát akarták orvosolni a részvényvásárlási opciókkal, mára a széttartás erősebb, mint valaha.
Jelenleg a társaságok csúcsvezetői gyakran a legnagyobb egyéni tulajdonosok közé tartoznak, és az igazgatósági tagok többsége úgyszintén jelentős érdekeltséget mondhat magáénak. A tulajdonosi szerkezet ilyen változtatása elméletben arra szolgált volna, hogy a menedzsment és az igazgatók érdekei összhangba kerüljenek a részvényesekéivel. Itt is érvényesült azonban a szándékolatlan következmények törvénye. A tényleges tulajdonnal rendelkező vagy részvényopciókkal motivált vezetők és igazgatók rájöttek, hogy személyes gazdagságuk elválaszthatatlan a társaság tőzsdei árfolyamától, ezért ennek magasan tartása lépett elő a fő vállalati értékké. A befektetők a menedzsmenttel együtt élvezhették az árfolyamok szárnyalását, azt a folyamatot, amely a kilencvenes évek végére – Alan Greenspan Fed-elnök emlékezetes szavai szerint – “irracionális túlcsordulásba” csapott át.
Csakhogy már a tőzsdei boomnak is volt egy sötét oldala. A túlhevülés folyamán a piac egyre rosszabbul tűrte akár a legapróbb rossz híreket is, tekintve, hogy ezek egy csapásra több százmillió dollárral nyomhatták le a tőzsdei értéket. “A nyolcvanas és a kilencvenes évek során kiala-kult gyakorlatban akkora hangsúly helyeződött arra, hogy jó híreket kell jelenteni, hogy a vezérigazgatók és a pénzügyi igazgatók nem lehettek többé őszinték a befektetői közösség irányában” – mutat rá Anita M. McGahan, a Boston University professzora. “Sok társaságnál irányváltásra lett volna szükség, de a problémák beismerése nagyon kockázatos volt mind az árfolyamok tőzsdei túlértékeltsége miatt, mind a vezetői javadalmazás szempontjából.” A napi árfolyam zsarnoksága számviteli bűvészkedésekhez és néhány esetben tényleges hamisításhoz vezetett, hiszen minden trükk, amely feljebb vitte az árfolyamot, jókora nyereséget termelt az opciókban dúskáló vezetők számára.
Visszásságok nemcsak a vállalatokon belül történtek, hanem a pénzsóvárság és az önérdek által vezérelt külső szakemberek köreiben is, a Wall Street-i elemzőktől és befektetési bankároktól az auditorokon és a jogászokon át egész a hatósági emberekig és a törvényhozókig. A szabad kapitalizmusnak kedvező rendszerben elvileg nekik kellene gondoskodniuk a kontrollról és az egyensúly biztosításáról, ám a valóságban rengetegen kompromittálták magukat közülük.
Elemzők nem ritkán kizárólag azért buzdították a befektetőket ilyen vagy olyan részvények vásárlására, hogy befektetési bankár kollégáik nagy jutalékokra tehessenek szert a jegyzések és a fúziók után. A számvitel helyességének tanúsításáért felelős auditorok sokszor félrenéztek, hogy cégük milliós könyvvizsgálói díjakhoz jusson, és további milliókat kapjon a magasabb nyereségrátájú tanácsadói munkáért. A külső jogászok olykor igazolást találtak a megkérdőjelezhető praktikákra, miáltal nagyobb összegű számlát nyújthattak be. Végül a vezérigazgatóknak túlságosan is gyakran nyílt módjuk arra, hogy megvásárolják a számukra szükséges befolyást. Az Enron közreműködött a Bush-kormányzat energiapolitikájának kidolgozásában, az “üzleti kerekasztal” és a Szilícium-völgy pedig összefogott annak érdekében, hogy feltartóztassák a részvényopciók számviteli kezelésének módosítására irányuló erőfeszítéseket.
A vállalati Amerikát sújtó válságot nem lehet szórványos kezdeményezésekkel megszüntetni. A bajok mélyrehatók, a rendszer egészét érintik, ennélfogva alapvető reformokra van szükség egy sor kritikus területen. Íme néhány teendő.
VEZETŐI FIZETÉSEK. A múlt évtizedben az alkalmazotti bérek 36 százalékkal emelkedtek, ehhez képest a vezérigazgatók keresete 340 százalékkal nőtt, átlagosan évi 11 millió dollárra. A nagyfőnökök sajátos módon úgy jutottak ilyen hatalmas vagyonokhoz, hogy visszaéltek egy korábban a felvilágosult vállalatirányítás szimbólumának tartott pénzügyi eszközzel, a részvényvásárlási opcióval. Vállalatirányítási szakértők a kilencvenes években nem győzték dicsérni az opciók alkalmazását, mondván: ezáltal a vezetők csak akkor kaszálnak, ha a részvényeseknek is jut nyereség. Egy darabig, amíg a tőzsdén a bika volt az úr, a dolog csakugyan így is működött. De a piac bő két évvel ezelőtti zuhanása óta különös helyzet állt elő: a részvényesek legatyásodtak, a vezetők ellenben továbbra is nagy pénzeket tehettek zsebre.
A befektetők dühe különösen felerősödött az elmúlt néhány hónapban, miután a vállalati jelentésekből megtudhatták, hányféle módon játszották ki a javadalmazási bizottságok a teljesítményarányos fizetés elvét. Persze a befektetők és az opciótulajdonosok között eleve van egy lényegi különbség, amennyiben az előbbiek saját pénzüket kockáztatják a piacon, az utóbbiak viszont nem. De a társaságok még továbbmentek annak érdekében, hogy a csúcsvezetőknek ne származzon káruk a tőzsdei lejtmenetből. Néhány cégnél a gyenge teljesítmény ellenére is óriási opciókat hagytak jóvá, másoknál megkönnyítették a teljesítménycélok elérését. Csaknem kétszáz társaságnál cserélték vagy árazták át az opciókat, kizárólag azért, hogy a vállalati elit tagjai, akik már amúgy is a világ legvagyonosabb emberei közé tartoztak, még gazdagabbak legyenek.
Ha egy vezérigazgató 1 milliárd dollárt kereshet regnálása alatt, ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a vezetői fizetések túl magasak. Ennél is rosszabb azonban, hogy a rendszer nem ösztönöz a kimagasló teljesítményre. A vállalatirányítás alapvető tételének kellene lennie, hogy ne árazhassák vagy cserélhessék át az olyan opciókat, amelyeket birtokosuk a vártnál rosszabb árfolyam miatt csak veszteségesen válthatna be. Elvégre nincs az a társaság, amely a tőzsdei visszaesés idején ingyen részvényeket adna tulajdonosainak, csak hogy azok ne szenvedjenek kárt.
A probléma megoldása végett a kongresszusnak köteleznie kell a vállalatokat arra, hogy az opciókat költségként számolják el. Ha az opciók közvetlenül rontanák a nyereséget, az igazgatóságok bizonyára jobban meggondolnák, osztogassák-e azokat milliószámra. Az opciók értékének számviteli céllal történő megállapítása nem volna ostobaság. Meglehet, a társaságoknak a piaci árfolyam szerint kellene minden évben elkönyvelniük a jóváhagyott opciókból származó nyereség, illetve veszteség egészét vagy legalább egy hányadát. Végül a kongresszus részéről célszerű volna kedvezményes adózási szabályokkal arra ösztönözni az igazgatóságokat, hogy a “csupa méz” opciókat, amelyek birtokában a vezérigazgatók az árfolyam emelkedése esetén máris profitálnak, indexált opciókkal váltsák föl, olyanokkal tehát, amelyek csak akkor jövedelmeznek, ha az árfolyam nagyobb mértékben erősödik, mint az ágazat más vállalatainál.
Erodálódó bizalom2000. JANUÁR 10.
Az AOL megveszi a Time Warnert 183 milliárd dollár értékben, majd 54 milliárd dollár leírására kényszerül. Ez minden idők legnagyobb összegű ilyen könyvviteli tranzakciója.
2000. MÁRCIUS 10. A Nasdaq 5048,6 pontot ér el, ez volt az internet-őrület csúcspontja. A cikk elkészültekor az index 1713 ponton állt.
2001. JANUÁR. Az Oracle első embere, Larry Ellison 23 milliós részvényopciót hív le, ami 706 millió dollár fölötti rekordnyereséget hozott a számára – csupán hetekkel azelőtt, hogy lefelé módosították a profit-előrejelzést.
2001. FEBRUÁR. Arthur Levitt Jr. távozik a SEC éléről, mert nem tudta elérni, hogy a könyvvizsgáló cégek ne végezhessenek üzleti tanácsadást ügyfeleiknek.
2001. MÁJUS. Az Arthur Andersen beleegyezik, hogy 110 millió dollárt fizessen a Sunbeam részvényesei által indított per megszüntetéséért, amelyben csalással vádolták mint auditort.
2001. AUGUSZTUS. Harvey Pitt washingtoni ügyvéd, aki cégeket és auditorokat képviselt sokszor a SEC előtt is, követi Levittet az elnöki székben.
2001. DECEMBER 2. Az Enron bejelenti az amerikai történelem legnagyobb vállalati csődjét. Ezáltal az üzleti korrupció nemzeti szimbólumává válik.
2002. JANUÁR 11. Al Dunlap beleegyezik, hogy 15 millió dollárt fizet a Sunbeam részvényeseinek, akik a könyvek meghamisításával vádolták.
2002. JANUÁR 22. A Credit Suisse First Boston hajlandó 100 millió dollár büntetést fizetni azért, hogy megszüntessék ellene azt a vádat, amely szerint brókerek részvénykibocsátásoknál papírokat juttattak olyan befektetőknek, akik cserébe más ügyletekre adtak nekik megbízást.
2002. JANUÁR 29. A Tyco International beismeri, hogy 10 millió dollárt fizetett egy igazgatónak, további 10 milliót pedig az általa megjelölt jótékonysági szervezetnek, mert segített egy cégfelvásárlásban.
2002. FEBRUÁR 7. Az Enron könyvvizsgáló bizottságának elnöke, Robert Jaedicke közli, hogy a menedzsment fontos információkat eltitkolt az igazgatóság elől.
2002. MÁRCIUS 14. Egy szövetségi vádesküdtszék megvádolja az Arthur Andersen könyvvizsgáló céget az igazságszolgáltatás akadályozásával.
2002. ÁPRILIS 1. A Xerox hajlandó 10 millió dollár bírságot fizetni a SEC-nek annak a vádnak az elejtéséért, hogy csalárd könyvvitelt folytatott.
2002. ÁPRILIS 8. New York állam főügyésze azzal vádolja meg a Merrill Lynchet, hogy elemzői magánbeszélgetésben vécépapírnak tituláltak olyan részvényeket, amelyeket nyilvánosan vételre ajánlottak.
2002. ÁPRILIS 9. David Duncan, az Arthur Andersen partnere elismeri bűnösségét az igazságszolgáltatás akadályozásában az Enron-ügyben.
IGAZGATÓSÁG. Az Enron összeomlásakor sokan az igazgatóságot vádolták, éspedig okkal. Aligha volt még egy menedzsment, amely ennyire törekedett a megtévesztésre, illetve még egy igazgatóság, amely ennyire mélyen aludt. De a felelősségre vonhatóság kétirányú utca. Nem elég, hogy az igazgatóság szigorúan figyelje a menedzsmentet. Éppen ilyen fontos az is, hogy a részvényesek rajta tartsák a szemüket az igazgatóságon.
Az utóbbi hetekben a törvényhozás, a Fehér Ház, a szabályozásért felelős szövetségi hatóságok, valamint a részvénytőzsdék mind tettek javaslatokat reformokra, köztük arra is, hogy a vezérigazgatók kötelezően tanúsítsák a vállalati jelentések hitelességét, és fosztassanak meg a csalárd úton elért személyes jövedelmüktől. De ezek a reformok nem garantálják a legfontosabbat: az összes igazgató felelősségre vonhatóságát.
Ennek biztosítása érdekében kötelező érvényűvé kellene tenni azokat a határozatokat, amelyek három egymást követő éves közgyűlésen megkapják a szavazó részvények többségének támogatását. Gyakran előfordul, hogy egy határozat megszületik ugyan, mégsem veszik figyelembe. A Bristol-Myers Squibb gyógyszergyárnál például öt esztendeje minden közgyűlésen megszavazzák az igazgatók évenkénti újraválasztásáról szóló javaslatot, a vállalat azonban negligálja ezt, arra hivatkozva, hogy a határozat mögött nem áll ott az összes közkézen lévő részvény többsége. A határozatok kötelező érvényűvé tételével a társaságok megkerülhetetlenül felelősekké válnának a részvényesek irányában.
Emellett a tőzsdéknek, amelyek a vállalatirányítás számos szabályáról rendelkeznek, hatékony előírásokat kellene megfogalmazniuk, gondoskodva egyszersmind betartatásukról is. Minimálisan a következőkre volna szükség: egy igazgatóságban legfeljebb két bennfentes (az adott cég menedzsmentjének tagja) lehessen; minden igazgatóság nevezzen ki egy első igazgatót, aki a vezérigazgató nélkül is összehívhatja a testületet; továbbá az auditért, a javadalmazásért és a kinevezésekért felelős bizottságokba csakis független külső szakemberek kerülhessenek; végül egy személy ne foglalhasson helyet háromnál több igazgatóságban. Néhány vállalat, mint például a Walt Disney Co., már elkezdett ilyen változtatásokat bevezetni.
Más reformok azt célozhatnák, hogy az igazgatóságok ne várjanak a cselekvéssel a válság bekövetkeztéig. Ha az igazgatósági tagok számára megtiltanák, hogy posztjuk betöltésének ideje alatt eladják részvényeiket, úgy szükség esetén könnyebben meneszthetnék a menedzsmentet, hiszen nem kellene félniük az intézkedést követő rövid távú árfolyamcsökkenéstől. Meg lehetne akadályozni azt is, hogy az igazgatósági tagok bebetonozzák helyüket a testületben, ha előírnák, hogy akár tíz évi “szolgálat” után, akár a 70 esztendős kor betöltésekor le kell mondaniuk.
Az eddigieknél még lényegesebb volna a tőzsdék részéről annak kötelezővé tétele, hogy az igazgatóságok évente átfogó önértékelést végezzenek, amelynek részét képezné mind a testület tevékenységének áttekintése, mind az egyes tagok munkájának anonim minősítése. Az értékeléseket nyilvánosságra kellene hozni, szabályba foglalva azt, hogy három évenként kötelező lemondania a leggyengébb osztályzatokat kapó igazgatósági tagnak. Durva megoldás volna kétségkívül, de ha a jobb vállalatirányítás a tét, egy személy önérzetének sérülése igazán nem nagy ár érte.
Az utóbbi hónapokban a vállalati számvitelnek annyi gyenge pontja mutatkozott meg, hogy nehéz eldönteni, hol a legsürgősebb a beavatkozás. De a legsúlyosabb probléma talán mégiscsak az, hogy az ismertté vált ügyek szereplői milyen könnyen megússzák. Az igazgatóság a menedzsmentre mutogat, a menedzsment a könyvvizsgálót vádolja, a könyvvizsgáló a szabályokat hibáztatja. Miért nem világos, hogy ki miért felel, és milyen büntetést érdemel, ha vétkezik? Pedig volnának eszközök a befektetői bizalom helyreállítására (lásd külön).
ELEMZŐK. A társaságok gyakran honorálják az elemzőket azért, hogy a befektetési bankokkal megvásároltatják részvényeiket. Az elemzőkre így három oldalról is olyan nyomás nehezedik, hogy tartsák fenn a papírok pozitív minősítését: ezt várják tőlük a vállalatok, amelyekkel foglalkoznak, a nagy intézményi befektetők, valamint saját munkaadóik. Az effajta konfliktusok szinte feloldhatatlannak tűnnek. Vannak mindazonáltal lehetőségek azoknak a nyomásoknak az enyhítésére, amelyek jelenleg az igazság elhallgatására kényszerítik az elemzőket.
A felvilágosítás különösen nagy jelentőségű ebben az összefüggésben. “A befektetőknek rá kell ébredniük, hogy a szabad kutatás, amelyre támaszkodnak, valójában gyakran csupán marketingeszköz” – hangoztatja Kent Womack, a dartmouthi főiskola üzleti karának professzora. Segíthetne emellett a jobb információszolgáltatás is. Kötelezővé kellene tenni, hogy a jelentések tárják fel, milyen befektetési banki kapcsolatban van az illető cég azzal a vállalattal, amelyről elemzéseket készít.
Ugyancsak javítana a helyzeten a minősítések nyelvezetének átalakítása. A legtöbb minősítés ma variáció arra, hogy “szerintünk ez a részvény egész tűrhető, jó, ha Önnek is van belőle.” A “venni” és “tartani” kifejezések egy furfangos eufemizmus-nyelv elemei, amelyben a “semleges” nagyjából annyit jelent, hogy “Szabaduljon meg ettől a szeméttől, és mentse a bőrét!”. Jót tenne továbbá az is, ha az elemzők mind ugyanazokat a szakkifejezéseket használnák. Csökkentendő az elemzők meghasonlottságát, javadalmazásuknak nem volna szabad függenie azoktól a befektetési banki díjaktól, amelyeket cégük az általuk figyelt vállalatoktól kap. Ezt a konfliktust mindenképpen meg kell szüntetni. Két prominens értékpapír-kereskedelmi csoport azt javasolta, hogy az elemzőket aszerint fizessék, mennyire jó részvényvásárlási tippeket adnak, és milyen pontosan tudják előre jelezni a társaságok eredményeit. Néhány cég már alkalmazza ezt a gyakorlatot, máshol pedig megtiltották, hogy az elemzők részvénytulajdonosai legyenek a hozzájuk tartozó vállalatoknak.
SZABÁLYOZÁS. Mivel a politikusok jelentős részben a magántársaságok pénzéből finanszírozzák kampányaikat, e függőség miatt aligha lehet drasztikusan mérsékelni a befolyást, amelyet a vállalatok a jogszabály-alkotók felett gyakorolnak. Kisebb lépések is számíthatnak azonban. Lehetne rögtön azzal kezdeni, hogy átláthatóbbá teszik a politikai döntéshozatalt. A SEC-nél például néhány kardinális döntést a beosztottakhoz delegálnak, akik a bizottsági tagoktól eltérően zártkörűen is tanácskozhatnak. Ideje volna, hogy a felügyelet ténykedésének nagyobb része váljon nyilvánossá.
A helyes irányba mutat Harvey L. Pitt SEC-elnök javaslata is: eszerint a hatóság eltilthatná a vétkes vállalatvezetőket attól, hogy tisztségviselőként vagy igazgatósági tagként szolgáljanak. De a javaslat hatékonysága a részletek megszövegezésén múlik. Ha ugyanis csak a pénzügyi bűnért elítélt személyekre fog vonatkozni, akkor értelmét veszítheti, tekintve, hogy a legtöbb ilyen ügy már amúgy is a SEC hatáskörébe tartozik.
Megfelelő finanszírozás nélkül a SEC nem tudja ellátni hivatását. Leterhelése egyre nő, állománya viszont nem bővül. A törvényhozásnak jócskán növelnie kellene a SEC költségvetését, figyelembe véve azt is, hogy Pitt szerint versenyképes fizetés híján a felügyelet képtelen megtartani legjobb jogászait és számviteli szakembereit. A kongresszusnak ezzel egyidejűleg rendelkeznie kellene arról is, hogy a könyvvizsgálók évente bizonyos összeggel támogassák a számviteli szabályok megállapításában és módosításában illetékes Financial Accounting Standards Boardot, amely jelenleg kalapozni kénytelen az előírásaival célba vett cégeknél.
VEZETÉS. A kilencvenes évek végére az Enron reprezentálta az Új Gazdaság diadalát a hagyományos gazdaság elveinek újragondolásában. Gyors volt, alkalmazkodóképes, innovatív és nyereséges, olyan vállalati kultúrával rendelkezett, amely tökéletesen megfelelt annak, amit csinált: az új piacok megteremtésének és kiaknázásának. Mindenki irigyelte és utánozni próbálta az Enront.
Kultúrája a vállalkozói szellemet és a kockázatvállalást hangsúlyozta, ugyanakkor a személyes ambíciót elébe helyezte a csapatmunkának, a fiatalságot a bölcsességnek, a nyereségnövekedést pedig mindennek. Ráadásul elképzelései a végrehajtás során balul ütöttek ki. A kockázatvállalás józan mérlegelés nélkül kudarcokat okozott, a fiatalság felügyelet nélkül káoszt, míg a könyörtelen nyereséghajhászás az ellenőrzési és egyensúlyi rendszer nélkül etikai vétkeket, mindezek azután a vállalat bukásához vezettek. Bár az Enron esete szélsőséges, sok más társaság ugyanilyen tüneteket mutat.
Ha az előző évtizedben a vezetők azzal a kihívással szembesültek, hogy a behemót társaságokat rugalmas és fürge piaci szereplőkké formálják át, úgy az elkövetkező néhány évben olyan vállalati kultúrák kialakítása lesz a feladatuk, amelyek az integritást éppúgy ösztönzik és jutalmazzák, mint a kreativitást és a vállalkozói gondolkodásmódot. Felülről kell hozzáfogniuk a dologhoz, úgy, hogy ne csupán kivételes menedzserek legyenek, hanem morális iránytűk is társaságuk számára. A vezérigazgatókra hárul a főszerep, a szervezetek értékeinek nyilvános felkarolása és képviselete. Egyértelműen felelősséget kell vállalniuk minden fiaskóért, legyen szó gyenge eredményekről, rossz termékekről vagy hibás stratégiáról, és minimális toleranciát sem szabad tanúsítaniuk azok iránt, akik nem ugyanígy tesznek.
A LEGJOBB BIZTOSÍTÉK. Az etikai határok áthágásával szemben a legjobb biztosítékként a kétkedők szolgálnak. A vezérigazgatóknak egyáltalán nem kell félniük attól, hogy a magas rangú menedzserek körében eltérő vélemények fogalmazódnak meg. Épp ellenkezőleg, akkor járnak jól, ha kifejezetten ösztönzik ezt, olyan döntéshozatali mechanizmusokat, jelentéstételi viszonyokat és kezdeményezéseket alakítva ki, amelyekkel lehetőség nyílik az álláspontok ütközésére. Manapság a teljesítményértékelési szisztéma túlságosan is sok vállalatnál arra kényszeríti a menedzsereket, hogy mindenre szolgaian rábólintsanak, miáltal viszont súlyosan gyengül a belső kontroll és egyensúlyi funkció. A nézetkülönbségek exponálását előmozdítva a csúcsvezetők olyan környezetet teremthetnek, ahol a hibás lépések még megtételük előtt fennakadnak az ellenérveken.
