Bogisich Ferenc már kamaszként is kissé kilógott a sorból. Hajógépész szeretett volna lenni, mivel azonban a szemvizsgálatot nem sikerült “letudnia”, alkalmatlannak minősítették erre a szakmára. Végül aztán a győri Rábánál marósként állt munkába. Két műszakban dolgozott, s nem lelkesedett a kapott feladatokért, ezért elhatározta, hogy a következő évben mindenképp felvételizik valahová. Csak annyit tudott, hogy nem műszaki pályát akar választani, de jobb híján mégis megváltoztatta e döntését. Mivel papíron bérlőtárs lett a nagymamája lakásában, s eltartottként nem tarthatta volna meg ezt a státuszt, levelező tagozaton végezte el a főiskolát. A tudást azonban nem adták ingyen, hisz tanulmányai megkezdésekor szerszámtechnológusi munkakörbe helyezték, s a korábbi fizetése 60 százalékát kapta kézhez. Végül mégsem bánta meg ezt a konstrukciót, mert kényelmesebb lett az élete, ráadásul így a diploma megszerzése előtt belekóstolt a munkáséletbe.
“Szent meggyőződésem, hogy ha nem vesznek fel a főiskolára, s nem jön össze a lakás, azon nyomban körülnéztem volna külhonban, amint azt a kilátástalan helyzet miatt annyi ismerősöm tette” – vallja be az üzletember. Hozzáteszi: a Rábáról csak jót tud mondani, mert akkoriban kevés helyen találkozhatott valaki olyan korszerű technikával és technológiával, mint a győri vállalatnál. Ráadásul a pályakezdő fiatalokat is támogatták, tanfolyamokat szerveztek a számukra, s az előmeneteli lehetőségek is megfelelő perspektívát nyújtottak.
MŰSZERGYÁR FUSIBAN. A nyolcvanas évek második felében viszont már az ő agyában is “elindult a hangya”, hogy talán érdemes lenne magánvállalkozásba fognia. Így kapóra jött, amikor fogtechnikus barátja, akinek már többször készített a berendezéséhez alkatrészt, azzal állt elő, hogy százával is gyárthatna ebből a hiánycikkből. Bogisich Ferenc ekkor érdeklődött a forgalmazónál, az Orvosi Műszerkereskedelmi Vállalatnál (Omker), ahol közölték vele: adnának neki egy nagyobb előrendelést, ha olyan terméket tud felmutatni, amelyet a megfelelő szakintézet hajlandó minősíteni. “Talán a millió forintot is meghaladta a megbízás értéke, ennyi pénzt addig soha nem láttam. Ez volt életem első üzlete” – meséli a menedzser.
A gyártáshoz azonban eszközök kellettek, s az OTP-nél az igényelt hitel felének megfelelő összeget kellett felmutatni. Szerencsére a nagynénje tudott kölcsönadni, s a megkapott bankhitel arra is elég volt, hogy a tartozást visszafizesse a rokonnak. Testvérével és a Rábánál vezető beosztású mérnökként dolgozó édesapjával megoldották a termelés műszaki részét. S mivel munkahelyükön nem engedélyezték, hogy az állásuk mellett kiváltsák az ipart, egy barátjuk a Kiosznál elintézte: állítsanak ki egy “fém-tömegcikk utánmunkáló” kisiparos igazolványt Bogisich Ferenc rokkant nyugdíjas édesanyja nevére.
A gyártás beindulása után viszont az Omkernél felvetették, hogy további hiánycikkek is akadnak, amelyeket gyártani kellene; olyanok például, mint a fogászati vizsgáló tükör. Ennél a fémrész előállítása nem okozott problémát, ám a tükörszemet nem lehetett idehaza beszerezni. Bogisich Ferenc ezért egy németül beszélő, a külkereskedelemben dolgozó volt katonatársa segítségét kérte. Az illető érdeklődött is a nyugat-német követségen, ahol közölték vele, hogy jöjjenek be, létezik egy Ki mit gyárt? katalógus, abban megtalálják, amit keresnek. Kezükbe adtak két könyvet, leültek a váróba az ügyfelek közé, s kezdték kijegyzetelni. “A munkaidő végeztével azonban ránk szóltak, hogy menjünk el, mert zárnának. Amikor kértük, hogy már csak egy kis rész maradt hátra, hadd nézzük még át, azt felelték: nem értik, miért ülünk ott, hiszen a katalógusokat nekünk adták. Ebből is látszik, hogy milyen zöldfülűek voltunk, de sikerült gyártót találnunk, s egy győri külkereskedelmi vállalaton keresztül meg tudtuk rendelni az alkatrészt” – emlékszik vissza a cégvezető.
TŰZRŐLPATTANTAK. Édesapja egyik vállalkozó ismerőse a rendszerváltás idején fiatal mérnököt keresett műszaki vezetőnek, így Bogisich Ferenc munkahelyet váltott, s ugyan még alkalmazottként, de belekóstolt a vállalkozói létbe. “Itt egy évet sem töltöttem el, mert két dudás nem fér meg egy csárdában, ám ha akkor nem lépek, talán ma is a Rábánál dolgozom. Semmiképp sem inspirált volna, hogy egy másik állami vállalathoz menjek el, de a magánszféra érdekelt. Izgatott, hogy miként csinálják a nagyok, s a látottakból rengeteget tanultam” – idézi fel a történteket. Akkor már nem akart alkalmazottként elhelyezkedni, ám az egyik volt tanára, édesapja közeli barátja, segítő szándékkal beajánlotta egy akkor induló vegyes vállalathoz, s úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy elmenjen az interjúra. Végül igent mondott, s technológusként kezdve, a lépcsőfokokat végigjárva, műszaki igazgatóhelyettesként köszönt el a cégtől. Ekkoriban nősült, s mivel kínálkozott egy lehetőség, hogy kimenjen a felesége keresztapjához New Yorkba dolgozni, feltámadt benne a kalandvágy, s igent mondott az invitálásra. “Azért fogadtam el az ajánlatot, hogy később sohase tehessek szemrehányást magamnak amiatt, mert nem ragadtam meg ezt az alkalmat. Úgy utaztam el, hogy ha nem jön be, adott a visszaút” – magyarázza motivációját a vállalkozó.
A visszaút lehetőségével majdnem azonnal élnie kellett, mert meghívója, akinek a cége főként lifteket szerelt, az első nap csak azzal tudta megbízni, hogy felvonókból kibontott kábelekről fejtse le a műanyag szigetelést. Egy erdélyi fogorvossal láttak hozzá, s mivel lassan haladtak, és a kezük is bánta, Bogisich Ferenc fejéből kipattant a szikra: egyszerűbb és jóval gyorsabb lenne leégetni a vezetékekről a burkolatot. Be is gyújtottak egy kazánt, mire kisvártatva rettentő szirénázással kivonultak a tűzoltók, mert a felszálló hatalmas füstfelhőből arra következtettek, hogy kigyulladt egy tekintélyes terület. Nyilván a környezetvédők sem dicsérték meg, s attól tartott, hogy rögtön fölteszik az első repülőgépre. Végül azonban elsimult az ügy. Szinte vele együtt érkeztek meg az amerikai üzletember által Magyarországon rendelt hidromechanikus ajtózárók, s mivel a szállítmány fele selejtesnek bizonyult, a következőkben ezek javításával foglalkozott, majd lifteket szerelt a település színes bőrűek lakta negyedében.
BOGISICH FERENC 39 éves, érettségi után a Rába Vagon- és Gépgyárban helyezkedett el. Munka mellett, levelezőn diplomázott a Bánki Donát Műszaki Főiskolán. 1987-ben családi kisiparban alkatrészgyártásba fogtak, melyet 1989-től betéti társaságként folytattak tovább. Ugyanebben az évben megvált a Rábától, s egymást követően két magáncégnél vállalt alkalmazotti állást.
1992 elejétől egy évet az Egyesült Államokban dolgozott. Hazatérve, a következő év végén kivált a bt.-ből, s négy-öt alkalmazottal induló saját kft.-t alapított, mely ma ötven főt foglalkoztat, új üzemet épített és novemberben részvénytársasággá alakult.
Felesége pedagógus, korábban gyógytornászként dolgozott, s most másoddiplomás képzésen vesz részt, pr-területen. Fiuk 8 éves.
Szabadidejében a legkedveltebb elfoglaltsága a golf,
de síelni, vitorlázni is szeret.
Bár komoly karriert nem futott be az Egyesült Államokban, mégis sokan faggatták, hogy egy év után miért jött vissza. Erre azt válaszolta, hogy nagy lehetőségeket látott idehaza. A felesége keresztapja azóta tőle rendeli az ajtózárókat, bár ezeket először még a testvérével és apjával közös cég gyártotta. Nem sokáig, mert még ugyanezen esztendő végén kivált a társaságból, s egy társával (akinek tulajdonrészét később kivásárolta) létrehozta a Qualitative Production Gépipari Kft.-t. “A stílusom és a habitusom nem egyezett meg az édesapámékéval, s jobbnak láttuk nem veszélyeztetni tovább a családi kapcsolatot, ezért elvarrtuk az üzleti szálakat. Testvérem és apám gyártották tovább a fogorvosi tükröket, én meg az ajtócsukókat” – vázolja a szakítás körülményeit a menedzser.
ADÓTARTOZÁSOK. Bogisich Ferenc vállalkozása pár éve már az Audi győri leányvállalatának alkatrész-beszállítója, sőt 1997-től a 24 órás készenléti szervizt is ők adják az autógyárnak. Ez azt jelenti, hogy a riasztástól számított egy órán belül ki kell érniük a helyszínre, s a hibát úgy kell kijavítani, hogy az alkatrész gyártását legkésőbb három óra elteltével el lehessen indítani. A fejlesztések mellett Bogisich Ferenc azt is fontosnak tartotta, hogy a munkatársak biztonságban érezzék magukat, ezért a fizetéseket mindig pontos időben kiosztották. Inkább vállalta, hogy az adóhatóság és a társadalombiztosító a tartozások miatt gépeket foglaljon le; végül a hivatalok mindig készek voltak a kompromisszumra, soha nem került rá sor, hogy a zálogba vett berendezéseket elárverezték volna. Ma sem gyűjtögeti előre a közteherként befizetendő összegeket, ha egy követelésüket később egyenlíti ki valamelyik megbízó, legfeljebb csúsznak az adóval, s büntetést fizetnek.
A társaság növekedése két évvel ezelőtt elérte azt a szintet, amelynél a cégvezető úgy gondolta, el kell döntenie, ölbe teszi a kezét, s éldegél kényelmesen, vagy újabb kockázatokat vállal. Ám az üzleti életben mindig komoly inspirációt jelentett számára, hogy egy 100 éves amerikai vállalatnál a nagyfőnök irodájának előterében három képet látott: az alapítótól az unokáig három generáció képviselőjét. “Álltam előttük, s arra gondoltam, hogy Istenem, ha egyszer én is egy falon lóghatnék… Két éve úgy számoltam, több mint húsz évet kell még dolgoznom, amire a fiam átveheti a céget” – meséli Bogisich Ferenc.
Amikor gyermeke valamilyen teljesítményével elégedett, mindig azt mondja neki, hogy”Büszke vagyok rád, kisfiam”. A karácsony előtti napon minden évben végigsétál vele a cég telephelyén, s tavaly, amikor a sétán sorra vette a vállalkozás eredményeit, azt a választ kapta: “Büszke vagyok rád, apa”. Erre a dicséretre a legbüszkébb.
