Szeptember 11-e menthetetlenül felforgatta a januártól kezdődő spanyol EU-elnökség prioritásait. Mindaddig Madridban úgy gondolták, hogy az a félév, amit az unió élén töltenek – már csak az euró startja miatt is – a gazdasági célkitűzések jegyében telik majd. Az amerikai merényletek azonban a terrorizmus elleni küzdelem kérdéseit emelték az első helyre. A José Maria Aznar vezette jobboldali kormány bőven szerzett tapasztalatokat ezen a téren az önmagukról időről időre véres akciókkal hírt adó baszk szeparatistákkal folytatott küzdelemben – arról nem beszélve, hogy az ETA elleni harcában Madridnak igencsak kapóra jön a világméretűvé terebélyesedő terrorellenes fellépés.
KEDVEZŐ HATÁSOK. Mindezek ellenére az Aznar-kabinet persze a gazdaságról sem feledkezhet meg. Annál is kevésbé, mert 2001 második felében bizonyossá vált, hogy a globális recesszió a többi uniós tagországhoz gazdaságilag felzárkózni igyekvő Spanyolországot is elérte. Az utóbbi években a GDP ugyan rendre 4 százalék körül erősödött, azaz jóval meghaladta az EU átlagát, 2001-ben viszont már csak 2,7 százalékos volt a növekedés. Az euró bevezetésének ugyanakkor kedvező hatásai lehetnek. Elvégre Madrid 1997 óta a monetáris unióra való felkészülés jegyében alakítja gazdaságpolitikáját, és míg a maastrichti kritériumok teljesítése 1996-ban még valószínűtlennek tűnt, az országnak már 1998-ra sikerült látványos eredményeket elérnie. Ezek megőrzése viszont korántsem egyszerű feladat.
A legkritikusabb pont az infláció. Madridnak 1996 és 1998 között látványosan sikerült leszorítania az inflációt, ami lehetővé tette, hogy az ország “átmenjen az euróvizsgán”. Csakhogy a kezdeti sikereket követően az infláció 1999 óta folyamatosan nő – és egyre messzebb kerül az eurózóna átlagos pénzromlási ütemétől -, ami meglehetős fejfájást okoz a madridi kormánynak.
Az elmúlt öt évben a folyó fizetési mérleg hiánya is szakadatlanul nőtt, és 2000-ben elérte a GDP 3,1 százalékát. A “fő bűnös” a külkereskedelmi deficit, amit a turizmusból származó jelentős bevételek sem tudnak teljesen ellensúlyozni. A spanyol kivitel 80 százaléka az EU-ba, 70 százaléka az eurózónába irányul, sőt ezen belül is mindössze három országban – Németországban, Franciaországban és Olaszországban – talál piacra az összkivitel 60 százaléka. Mindezek alapján egyértelmű, hogy Spanyolország számára kulcskérdés az európai konjunktúra.
A fizetési mérleget mellesleg a külföldre irányuló spanyol befektetések is “terhelik”. Az egykor a befektetők kedvelt célpontjának számító Spanyolország 1998 óta maga is nettó tőkeexportőrré vált: a spanyol vállalatok 1999 és 2000 folyamán már a GDP 8,5 százalékának megfelelő működőtőkét fektettek be az ország határain kívül, elsősorban Latin-Amerikában.
A spanyol gazdaságnak a hetvenes évek vége óta az egyik legfőbb problémája az EU- és OECD-országokénál jóval magasabb munkanélküliség. Az állástalanok aránya az EU-tagság első éveiben valamelyest csökkent ugyan, de az az 1993-as válság hatására ismét közel 25 százalékra ugrott. Ezt követően a kormányok sorozatos munkaerőpiac-liberalizáló reformjai – például a határozott időre szóló szerződések bevezetése -, valamint a kilencvenes évek második felének gazdasági fellendülése kedvezően hatottak, ám a munkanélküliség még 2000 végén is 14 százalék körül állt. Az eredmény persze így is látványos, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy Spanyolországban az európai átlag háromszorosa a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya.
