Az euró 2002. január elsejei kizárólagossá válásával lezárult az európai integráció egy szakasza, amelyben a nemzeti monetáris politikák próbálták jól-rosszul a gazdaság finomhangolásával ellensúlyozni a világkonjunktúra hullámzását, és egyben megpróbálták fönntartani a magas foglalkoztatási szintet. #<#Ennek a szakasznak egyértelműen vége van, már csak azért is, mert ahány ország, annyi transzmissziós mechanizmus. A piaci helyzet és struktúra, de még inkább a tagállamok pénzügyi rendszerének eltérései, a tőzsde és a bankvilág eltérő súlya a vállalkozásfinanszírozásban oda vezetett, hogy a frankfurti Európai Központi Bank egyazon kamatpolitikai lépése más és más hatásokkal jár mondjuk a felzárkózási folyamat lezárása után is gyorsan növekvő Írországban, mint a hosszabb ideje stagnálás közeli Németországban. Tegyük hozzá: épp ez volt a cél, vagyis a diszkrecionális, finomhangoló, és ezért előbb-utóbb mindig inflációgerjesztőnek bizonyuló ügyintéző gazdaságpolitika visszaszorítása és a pénzkibocsátási szabályok által kötött, kizárólag a hosszú távú árstabilitásra törekvő monetáris hatóság megalkotása.
SOKKOK. Ez a törekvés 1999 és 2001 között ki is állta a gyakorlat próbáját, hiszen az olajárak megháromszorozódása, vagy az amerikai gazdaság lassú földet érése és a tőzsdei jegyzések erőteljes kiigazítása végső fokon mindama aszimmetrikus sokkokat előállította, amelyek bekövetkeztétől az euróövezetet a különféle elméleti megközelítések oly erőteljesen féltették, e sokkok hatására azonban nem került sor konjunkturális szétrázódásra. A régi hibákat nem követték el újra, s nem tértek vissza az inflációgerjesztő kormányzati intézkedésekhez, pedig a közvélemény egy része ezt élénken szorgalmazta. Így pedig az euróövezet inflációs rátája az egységes valuta indulására visszatért az ECB referenciaértékének közelébe, s a 2000 őszére kialakult euró-dollár egyensúlyi árfolyam sem lengett ki jelentősen.
Afganisztán ide, OPEC oda, ezek után jogos lehet a kérdés, vajon mi magyarázza azt, hogy az Európai Unió két legjobban teljesítő, az antiinflációs politikában élenjáró gazdasága, az angol meg a svéd marad ki a nagy buliból, no meg a dánok, akik az elmúlt másfél évtizedben különösen jó eredményeket értek el az államháztartás konszolidálásában.
E kérdésre nem lehet válaszolni, ha eltekintünk attól a – létrehozói által kezdettől fogva vállalt – mozzanattól, hogy az euró nem egyszerűen a gazdasági önfejlődés egyfajta kiteljesülése és betetőzése, hanem vérbeli politikai projekt. Az euró célja az volt és maradt, hogy egyfelől az amúgy ingatag kormányzatokat véglegesen és visszafordíthatatlanul elkötelezze a stabilitásorientált gazdaságpolitika mellett. Másfelől viszont az európai integráció útjáról sincs visszatáncolás. Sőt, az egységes piac 1986 óta sokféle módon megkerült rendelkezéseit sem lehet tovább elbliccelni. Tarthatatlanná válik az, hogy a Big Mac ára a közös piacon belül 25-30 százalékkal is különbözhet, s ugyanekkora árkülönbségek jelentkezhetnek a személygépkocsik azonos márkáinál, vagy az azonos útra szóló repülőjegyeknél is. Mindez leleplezi az ez iránt nem különösebben fogékony széles közvélemény előtt is, hogy a monopolista árképzés, a fogyasztóvédelemre és a foglalkoztatási érdekre történő hivatkozás milyen erőteljes veszteségeket okozott már eddig is az EU polgárai számára.
Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy mind a gazdasági, mind a politikai elköteleződés visszafordíthatatlansága olyan súlyos feladat, ami csak társadalmi támogatottság mellett oldható meg. Nagy-Britanniát utoljára Hódító Vilmos igázta le. Az angol finánckapitalizmus számára egyszerre szimbólum és megélhetési forrás az angol font történelmileg adott túlértékeltsége (tetszőleges vásárlóerő-paritáshoz képest, minden ágazatban). Végül, de korántsem utolsósorban az 1992. évi fontválság, amikor az angol valuta kiszorult az európai árfolyam-mechanizmusból, mély lélektani nyomokat hagyott. Angliában – ahol ugyanis hagyományosan erős a szkepszis minden iránt, amit “odaát a kontinensen” ötlenek ki, főleg a gyakorlati kérdéseket ködös elvekért és távlati célokért örömmel föláldozó németek és franciák – sosem volt és jelenleg sincs lelkesedés az európai projekt iránt. Jelenleg az angolok alig 27 százaléka támogatná az euró átvételét és a font föladását. A britek kimaradtak az EU-bővítés Maastricht – vagyis az 1992-es év – óta végbement minden jelentősebb mélyítéséből, így a valutaunióból és a schengeni rendszerből is. A közös védelmi politikát ugyan az 1998-as St. Malo-i kezdeményezés óta fölkarolták ugyan, ez azonban az unión belül inkább a megosztottságot erősítette (még a laekeni csúcson is). A pragmatikus, konkrét hasznokra koncentráló angol megközelítéstől idegen az európai szövetségi állam mint politikai világcél, a visszavonhatatlan elköteleződés, a nemzeti szuverenitás egy fontos szeletének a frankfurti – “ellenőrizetlen” – technokratákra történő átruházása. Érdemes fölidézni, hogy Tony Blair EU-párti érvei között mindig az angol hatalmi pozíció, az angol vezető szerep kerül központi helyre, s így az euróövezetből való kimaradás is csak mint e politikai eszköz hiánya vetődik föl számukra.
VÉDETT ÉRTÉKEK. Svédország esetében ezt a történetet voltaképp akár meg is ismételhetnénk. Svédország, különösen történelmének utóbbi háromszáz évében, arról volt híres, hogy magát – okkal vagy ok nélkül – modellként állította a világ többi része elé. A reformáció védelmétől a jóléti államig, a két háborúból való kimaradástól a fejlődő országok segélyezéséig a svédek mindenkor a maguk saját külön útjuk és történelmi küldetésük jegyében léptek föl a világ ügyeiben. Voltaképp az a meglepő, hogy az ország végül is EU-tag lett, hisz a népszavazás hetét leszámítva mindig is az euroszkeptikusok voltak többségben, és ez a helyzet ma is fennáll. A svédek számára nyilván nehéz lenne a Riksbankról történő lemondás, amely – sok egyéb funkciója mellett – 1968 óta a közgazdasági Nobel-emlékdíj odaítélésével is az északi ország globális tekintélyének és élenjáró voltának szimbóluma.
Végül szót kell ejtenünk Dániáról, amely 1992-ben egyszer már – a maastrichti szerződés elutasításával – felhívta magára a figyelmet. A dánok gazdaságilag igen jól teljesítettek, a kis nyitott gazdaság mintapéldájaként – és persze nagy turistaküldő nemzetként – eminens módon nyernének a valutaövezethez való csatlakozással. Dánia azonban sajátos ország. Egyfelől – mint Svédország – hosszú és viharos történelme miatt is erőteljesen óvja szuverenitását. Másfelől – a kis országi léthez és a skandináv mentalitáshoz köthetően – igen erőteljesek a közvetlen demokrácia vonásai, a népszavazások, és az az igény, hogy a vezető kormányhivatalnokokat az átlagpolgár közvetlenül is ellenőrizhesse, a körmére nézhessen azoknak, akik pénzügyeikről döntenek. Maastricht ellen sem a tartalmi kifogások voltak erősek, hanem a titkolózás, a kész helyzetek teremtése bizonyult elfogadhatatlannak.
KÉNYSZERZUBBONY. Az elmúlt év dániai euró-népszavazását a német sajtó “az érzelmek az érdekek ellen” fordulattal jellemezte – találóan. Az euró ellen a környezetvédők, a baloldaliak, a szélsőjobb és a nacionalisták furcsa koalíciója lépett fel és győzött. Az ország kimaradt. Mondhatjuk persze, hogy a négy-öt alkalommal is pénzt váltó dán turista kamatostul adja meg az árát e döntésnek. Az azonban kétségtelen, hogy a dán gazdaság a kimaradás után is az euró “kényszerzubbonya” szabta keretekben kénytelen működni: az euróövezet szabályai meghatározzák, mit lehet büntetlenül tenni Koppenhágában. Vagyis, élet persze van az euróövezeten kívül is, csak nem biztos, hogy más, és végképp nem biztos, hogy jobb.
