Első szállítmányként 35-ös és 36-os méretű vászoncipőket hoztunk be Magyarországra; éppen téliesre fordult az idő, nem a legjobb szezonális időzítés volt – meséli Guo Jia Di kínai üzletember Budapesten az általa gyártott és forgalmazott cipők márkakereskedésében.
Miután közgazdász-menedzseri diplomát szerzett, Guo Jia Di családja egyik üzemében állt munkába. Rokonai építőanyag-értékesítéssel foglalkoznak, ezért beszállt az ingatlanüzletbe, s a cég thaiföldi kirendeltségét vezette.
Nehezen viselte a meleg párás éghajlatot. Több mint tíz évvel ezelőtt thaiföldi légkondicionált szállodai szobájában olvasgatott, amikor az újságban felfigyelt egy Magyarország nevezetességeiről szóló írásra. Még érvényben volt a szocialista országok által annak idején kialakított vízummentesség, ráadásul mindössze 500 dollárba került a repülőjegy oda-vissza.
Két barátjával 1990 tavaszán érkezett Budapestre; örömmel tapasztalta, hogy kellemes az időjárás, s nem kell naponta ötször zuhanyoznia, hogy felfrissüljön. Első alkalommal negyven napot töltött a fővárosban, barátaival járták a boltokat, s fényképezték a fogyasztói árakat, igyekeztek kitapasztalni, milyen kínai termékek versenyezhetnének a magyar piacon. Őt elsősorban a cipőipar érdekelte.
KÉT TOLMÁCS. Az első időkben a vízum megszerzésével nem volt gondja, a behozatali engedéllyel már annál inkább. Az importkvóta miatt ugyanis félévenként 20-30 ezer dollár értékű árut hozhatott be, s az engedélyt hat hónaponként meg kellett újítania. “Nem volt egyszerű a pecsét megszerzése” – mondja, de ennél többet nem árul el a hivatali megpróbáltatásokból.
Az áruszállítás és a kommunikáció is döcögősen indult. Szerencsétlen módon az első szállítmányt úgy “dobozolták” Kínában, hogy egy-egy szortimentbe egyetlen méret került. A boltvezetők mosolyogtak, s azt kérdezték, ugye nem gondolják komolyan, hogy csupa 36-os vagy 38-as méretű cipőket keresnek majd a vevők.
“Már rég elfelejtettük a kezdeti nehézségeket – mondja Guo Jia Di -, nem hozunk be télen teniszcipőt, s alkalmazkodtunk a magyar lakosság lábméretéhez.” Sőt, az eladók is megtanultak azóta magyarul, nincs szükségük tolmácsra.
Guo Jia DiKözgazdász-menedzser végzettségű, 41 éves kínai üzletember.
Nős, 4 gyermek apja.
Kedvenc étele a halászlé és a gulyás.
A hivatali ügyintézés viszont annál több bosszúságot okozott neki. “Több országban rendelkezem üzleti érdekeltséggel, de sehol nem találkoztam olyan kiterjedt bürokráciával, mint itt. Harmincévesen, tíz évvel ezelőtt azt gondoltam, mostanra megszerzem a letelepedési engedélyt. Ahogy az ügyintézést elnézem, még 60 évesen sem kapom meg”- panaszolja.
“A tartózkodási engedély meghosszabbítása sem egyszerű. Vannak olyan alkalmazottaim, akik huszonévesen érkeztek ide Kínából, közben megnősültek, de csak igen ritkán, félévente, évente tudnak hazautazni, mert a mai napig nincsenek rendben az irataik. A feleségem a négy gyerekemmel 1997-ben települt ki Kanadába, s azóta megkapta a bevándorlási engedélyt. Kanadai úti okmánnyal utazhat a világban” – érzékelteti a magyarországi hivatali ügymenet lassúságát. “Gazdasági és politikai téren megtörtént a rendszerváltás, de a bürokráciát tekintve nem. Vagy nemzeti lelkület ez a lassúságő” – teszi fel a kérdés a kínai üzletember.
TÖBB LÁBON ÁLL. Mindezzel együtt elégedett. Évente 200 millió forintos forgalmat bonyolít le, a Sandic cipők ott vannak a legnagyobb magyarországi áruházláncokban, köztük a Corában, az Auchanban, a Metróban és az Intersparban is. A Sanghajban gyártott világítástechnikai eszközök éves forgalma 400 millió forint. Ha valami nem kel el Budapesten, Guo Jia Di átirányítja a régióban működő más üzleteibe, így Pozsonyba, Prágába, Belgrádba vagy Bukarestbe.
“Azért nem kell elszenvednem kudarcot, mert több lábon állok, s a vállalkozásaim kiegyenlítik egymást. Hosszú távra tervezek. Már csak azért sem adom fel a bürokráciával szemben a küzdelmet, mert Magyarország csatlakozásával automatikusan megnyílik előttem is az uniós piac.”
Guo Jia Di konzervatív embernek tartja magát. Mielőtt bármilyen vállalkozásba fog, ötször-hatszor is meggondolja, s szakértőkkel konzultál. Kereskedelmi partnerei szerint gyengéje, hogy érzelmeket visz az üzletbe. “Tudom, hogy nem szabad, sőt, nem egyszer rá is fizettem” – kommentálja a kritikát. Többször előfordult már, hogy bizományba adott át értékesítésre árut, az eladó azonban “elfelejtett” fizetni. “Nem pereskedtem, inkább leírtam veszteségként.”
