Az Economist egyik vezető külpolitikai cikkének élére az írásunk címében is idézett régi amerikai film címét választotta. (A film konfliktusa: egy magát liberálisnak valló amerikai családapa döbbenete, amikor egyetlen leánya egy vonzó, ám fekete bőrű egyetemi oktatót jövendőbelijeként mutat be a családi asztalnál.) Honnan e váratlan képzettársítás? Hogyan kerül az amerikai középosztály ál-idilljét megzavaró film címe egy brit elitlap terrorizmus elleni harccal foglalkozó cikke fölé? Úgy, hogy az Economist meglátta a két szituáció hasonlóságát. Azt, hogy a partnerek egyenjogúsága mindkét esetben csak látszat, amely valójában egyenlőtlenséget takar.
Blair brit miniszterelnök – pillanatnyilag az amerikaiak egyetlen, ténylegesen harcoló európai partnere Afganisztánban – a minap vacsorát rendezett a rezidencián. A Downing Street 10. asztalához azonban csak Chirac francia elnököt és Schröder német kancellárt hívta meg. Kitört a diplomáciai vihar. Blair utólag kénytelen volt asztalához ültetni olasz, spanyol, belga és holland partnerét is (a kapkodás miatt az utóbbi csak vacsora közben érkezett meg, utólag tették elé a terítéket).
Azt, hogy az eredeti szándéknak politikai szimbólum értéke volt, jelezte: két héttel korábban, az EU-csúcs előestéjén Chirac is csak Schrödert és Blairt hívta meg vacsorára.
ÚJ KASZTOSODÁS. A szimbólum jelentését a Financial Times a következő tömör értékelésben fejti meg: “Rendkívüli károkat okoz az a vád, hogy az afgán válság új módon osztotta meg Európa országait. Vannak olyanok, amelyek számítanak – britek, franciák és az egyre öntudatosabb németek -, és vannak olyanok, amelyek a perifériára szorulnak.”
E megosztás miatt valóságos verseny indult meg: ki támogatja hívebben – lehetőleg katonai részvétellel – a terrorizmus elleni hadjáratot és irányítóját, az Egyesült Államokat. Ma a britek előnye szinte behozhatatlannak látszik. (A Financial Times szerint diplomáciai körökben Blairt “Európa alkirályának” nevezik.) Ám az első osztályú vacsoravendégek nem adják fel. A franciák kétezer katonát ajánlottak fel és a “második ligából” sietve jelentkezett Berlusconi is. A legnagyobb feltűnést azonban Schröder okozta, amikor közölte: Németország csaknem kétszer annyi katonát ajánl fel, mint a franciák. Mégpedig öt kategóriában. A harctér biológiai, vegyi vagy atomszennyeződését felismerő különleges páncélosoktól kezdve a légierőn és tengeri flottaegységeken át egészen a rohamosztagokig. Új, minőségi lépés ez: Berlin 1945 óta most először lenne hajlandó csapatait bevetni egy háborús konfliktusban.
Ezt a felajánlást két kínos válság követte. A szociáldemokrata-zöld koalíció megroppant. Mindkét párt baloldala továbbra is ellenzi német egységek harci bevetését. Így a parlamentben romlott Schröder pozíciója, a kereszténydemokrata ellenzék támogatására szorulhat, ami a 2002-es választások előtt koalíciós krízishez is vezethet.
SAJÁT ÚTON. A másik válságot az amerikai reagálás okozta. Schröder arra hivatkozott, hogy a Pentagon részletes kívánságlistáját teljesíti, de az amerikaiak cáfoltak: erről szó sincs, ők csak általánosságban kérték a feltétlen támogatás deklarálását. (A kancellár helyzetének megmentésére a Pentagon cáfolatát később “átfogalmazták”.) A lényeg azonban félreérthetetlen. A New York Times fogalmazása szerint: “A Pentagon kínlódva próbált hatékony szerepet találni az európai szövetségesek által felajánlott csapatoknak. Valójában azonban Washington nem akar koalíciós háborút viselni, amelyben végtelen vitákat kellene folytatnia szövetségeseivel a célokról és módszerekről.”
Azt mutatja Afganisztán példája, hogy vezetői pozícióját Amerika nem osztja meg, és a terror elleni harc törvényszerűen az általa (jórészt indokoltan) bűnrészesnek minősített államok elleni háborúvá válik. Az Afganisztán utáni várható ellenfeleket és azok sorrendjét is az amerikai érdekek, katonai-stratégiai kombinációk és taktikai lehetőségek mentén fogják kiválasztani. De ez már a kombinációk “szürke sávja”, amelyben minden bizonytalan. Az is, hogy megmarad-e a “vacsoravendégek” mai lelkesedése.
