Vajon a magánpénztári rendszerben tényleg a legmegfelelőbb helyen van-e a pénzük? – a múlt héten alighanem ismét sikerült a magánnyugdíj-pénztári tagságot elbizonytalanítaniuk a kormánypárti honatyáknak. A 2,1 millió polgár egyúttal újabb leckét vett a politika szeszélyeiből, nevezetesen abból, hogy a hosszú távra szóló, kemény viták során “kicentizett” és eredetileg stabil rendszernek szánt reform – az “úri huncutság” változékonysága folytán – bármikor átszabható. Az érintettek ugyanis alig három éve, az előző kormány idején 1998-ban bevezetett nyugdíjreform keretében döntöttek úgy, hogy járulékuk egy – törvényben maximált – hányadát valamelyik magánnyugdíjpénztár számláján fialtatják, hogy cserébe majdani juttatásuk ne függjön teljes egészében az állam kénye-kedvétől. Az országgyűlésben kormánypárti képviselők módosító indítványokkal készülnek a reform két alapelemének megváltoztatására, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) pedig egy néhány napja közzétett tanulmányban bírálta a pénztárak befektetési politikáját.
REFORMNYIRBÁLÁS. A parlamenti bizottsági vitákban, az ellenzéki képviselők egyenesen a kormány által a nyugdíjreformra mért “döntő csapásként” értékelték, hogy a 2000. évi zárszámadáshoz benyújtott módosító indítványokkal januártól megszüntetnék a pályakezdők kötelező pénztártagságát csakúgy, mint a normajáradék mögé állított állami garanciát. Az előbbit a reform kimunkálása idején azért tartották fontosnak, hogy a magánkasszák folyamatos és kiszámítható utánpótlásra tehessenek szert, az utóbbival pedig a rendszerben részt vevők biztonságérzetét kívánták növelni. A garancia ugyanis azt szolgálja, hogy döntésükkel semmiképpen ne járjanak sokkal rosszabbul a vegyes szisztémába átlépők ahhoz képest, mintha maradtak volna a tisztán állami társadalombiztosításban. Vagyis védelmet kínáltak arra az esetre, ha az összes nyugdíjuk egynegyedét szolgáltató tőkefedezeti pillér valamilyen okból kevesebbet fialna, mint az állami társadalombiztosítástól várható jövedelem.
A kormány számításai szerint azonban már most nyilvánvaló, hogy az új nyugdíjskála életbe lépésével, mintegy 400 ezer, főleg 40 év fölötti magánpénztári tag öszszességében 6-7 százalékkal kevesebb nyugdíjat kapna a vegyes rendszerrel, mintha maradt volna az állami rendszerben, a szabályok szerint tehát e korosztálynak ki kellene egészíteni a juttatását. A garancia eltörlésével az ő visszalépésüket gyorsítaná fel az állam, az erre szóló határidőt ráadásul 2002 végéig meghosszabbították.
A magánpénztárak képviselői a tervezett változtatásokkal kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy “végső csapásról” nincs szó, csak a rendszer két fontos elemének kihúzásáról, ami – hasonlóan a tagdíj-hozzájárulások 6 százalékos szinten történő befagyasztásához – a tagság bizonytalanságát növeli. Az állami garancia megszüntetésétől például azért sem kell tartani – mondják a piacon -, mert a nemzetközi tapasztalatok egyértelműen azt mutatják: a tőkefedezeti rendszer teljesítménye hosszabb távon magasabb nyugdíjat biztosít, mint a reálbér-növekedés alapján kiszámolt tb-juttatás.
MI MENNYI? Habár azt csak a legmegátalkodottabb “összeesküvéselmélet-gyártók” gondolják, hogy a felügyelet enyhe rosszallását kifejező tanulmány megjelentetése és a parlamenti javaslatok egyidejűsége mögött valamiféle újabb, összehangolt nyugdíjpénztár-ellenes akció áll, az tény, hogy a PSZÁF részéről a múlt hét elején nyilvánosságra hozott megállapítások muníciót adtak a – főleg kormánypárti – politikusok parlamenti érveléséhez. A vitában a változtatások mellett szólva ugyanis az is elhangzott, hogy a magánpénztárak eddig amúgy is gyengén muzsikáltak. Odáig a magánkasszák képviselő is egyetértenek, hogy a felügyelet számításait nem lehet vitatni, az azokból leszűrt következtetéseket azonban sokan félrevezetőnek tartják, és csupán arra alkalmasnak, hogy elbizonytalanítsák a magánnyugdíj-pénztárak tagjait. A PSZÁF tanulmánya ugyanis nem egyszerűen számokat közöl, hanem a hozamokat részben a kasszák helytelen befektetői magatartásának tudja be, ezzel pedig a piaci szereplők szerint félreértelmezi a szerepét. Nem azt vizsgálja, hogy törvényesen működnek-e a szektor szereplői, hanem értékeli a befektetési döntéseiket.
A “szomorú” tényeket persze a pénztárak képviselői sem vitatják. Működésük első két évének pozitív reálhozama után (1998-ben 2,97 százalék, 1999-ben 8,91 százalék) a magánpénztárak 2000-ben már negatív eredménybe fordultak (mínusz 1,83 százalék), az első három évre vetített éves átlagos reálhozam így 3,26 százalékra csökkent, ezzel pedig a pénztárakban fialtatott pénz átlagosan csak 0,73 százalékponttal teljesített jobban, mint az éves átlagos reálbér-növekedés.
A magánnyugdíj-pénztári hozamokat egyrészt azért szokás a reálbér-növekedéssel összevetni, mert a rendszerből adódóan a magánnyugdíj alternatívája az állami társadalombiztosítás, ebben a szisztémában pedig a leendő nyugdíjas juttatása a jogszabályban meghatározott időszakra számított átlagbérhez kötődik, másrészt pedig azért, mert a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy hosszú távon a pénztárak reálhozama éves átlagban 1,5-3,0 százalékponttal haladja meg a reálbér-növekedés ütemét. Magyarországon azonban a szektor eredményessége egyelőre elmarad ettől a mértéktől, ráadásul a trend sem kifejezetten biztató: tavaly a pénztári reálhozamok már jócskán elmaradtak a reálbérek emelkedésétől, s már látható, hogy a 2001. év sem hozott túl sok jót. Mindebből a felügyelet szakértői azt a következtetést szűrik le, hogy baj van a magánkasszák befektetési döntéseivel, megfogalmazásuk szerint “a múlt év tőkepiaci folyamatai nem igazolták vissza helyes lépésként azt a befektetői magatartást, miszerint a részvényarányt több pénztár növelte a portfóliójában”. Sőt, a felügyelet ezt a gyakorlatot egyenesen ellentétesnek látja a hosszú távú befektetésekkel foglalkozó intézmények szokásaival. A hatósági összegzés szerint ráadásul más, hasonló befektetési formákkal – a biztosításokkal – jobb eredményt lehetett elérni.
BŰNÖS RÉSZVÉNY. “Befektetési szempontból egyszerűen rossz év volt a tavalyi” – mondja Salgó István, a számos nyugdíjpénztár vagyonát kezelő ING Magyarországi Vagyonkezelő Rt. elnök-vezérigazgatója, aki szerint az évtizedek távlatában gondolkozó nyugdíjkasszák egy-egy éves teljesítményéből nem következik semmi, minimum négy-öt évet kell várni ahhoz, hogy munkájuk megítélhető legyen. Könnyen előfordulhat ráadásul, hogy aki “kimarad, az lemarad”, vagyis az, aki nem használja ki a részvénypiaci hullámvölgyeket, s nem vásárol be az ígéretes papírokból, az egyben a jövendőbeli magasabb hozam elérésének lehetőségét áldozza föl. A szakember úgy véli: a nyugdíjkasszák számára az 1998-1999-es évekkel egy kényelmes korszak ért véget, amelyben a szinte kizárólag alacsony kockázatú állampapír-befektetésekkel is jó eredményt lehetett realizálni. “Tavaly már az egész évben állampapírból építkező portfólióval is legfeljebb 11 százalékos hozamot lehetett elérni, ami a különböző díjak levonása után negatív reálhozamhoz vezetett a tagok számláján – érvel Salgó István. A szakember szerint a jövőben egyre inkább csak diverzifikált befektetési politikával lehet a piacon a reálbér-növekedés vagy az infláció fölötti eredményt produkálni.
Igaz, ami igaz, azt még nyugdíjpénztáranként is eltérően látják, hogy milyen mértékben és mikor kell “diverzifikálni”, azaz beszállni az egyelőre mélyponton lévő részvénypiacra. A vagyon 80 százalékát kezelő öt legnagyobb intézmény közül – a felügyelet számításai szerint – 2000-ben egyedül az ÁB-Aegon Magánnyugdíjpénztár ért el pozitív reálhozamot, a Hungáriánál nulla volt az eredmény. Az OTP, a Winterthur és a Nationale Nederlanden esetében pedig a rosszabb teljesítmény hátterében valószínűleg tényleg a magas és növekvő részvényarány állt. Kozek András, az Allianz Hungária nyugdíjpénztárának ügyvezető igazgatója az adatok alapján igazoltnak látja azt, hogy – követve a konzervatív német vonalat – portfóliójukban egyelőre alacsonyan tartották a részvények arányát, de ő is valószínűnek tartja, hogy ez a helyzet a magyar tőkepiac kockázatának csökkenésével változni fog.
A pénztáraknál tehát legfőképpen azt hangsúlyozzák, hogy egy húsz-harminc évre szóló megtakarítási periódusnál nem szabad messzemenő következtetéseket levonni néhány év eredményeiből, az pedig egyenesen tévedés, hogy a növekvő – viszont nemzetközi összehasonlításban még mindig alacsony – részvényarányt egyfajta “bűnös döntésnek” bélyegzi a hatóság. A teljesen más törvényi feltételek mellett és más befektetési filozófiával működő biztosítókkal való összevetést pedig módszertanilag hibásnak, egyenesen félrevezetőnek tartják.
FOGYASZTÓVÉDELEM. Gulácsi Ferenc, a felügyelet szóvivője ezekre a bírálatokra reagálva azt hangsúlyozta, hogy a hatóságnak a törvény írja elő a fogyasztói érdekek védelmét is, a közvélemény megfelelő tájékoztatását, ami egyben azt is jelenti, hogy – az egyes cégek konkrét befektetési döntéseinek minősítését elkerülve – az esetlegesen aggasztó piaci tendenciákra igenis kötelessége felhívni a figyelmet.
