Amikor 1993-ban a Soros Kortárs Képzőművészeti Központ megrendezte a Polifónia kiállítást, az azt követő elemzésekben sokan vágták a művészek fejéhez, hogy műveik szociálisan nem eléggé érzékenyek#<#, ehelyett (az akkori) hagyományok értelmében politizálnak. Az azóta eltelt 8 évben egyre kevésbé érhette ez a vád a magyar kortárs képzőművészeket, hiszen évről évre kitermeli magából a hazai művészvilág azt az egy-két embert, akik a hontalanok, a feminizmus, a környezetszennyezés, vagy a kisebbség témáira reflektálnak.
A Műcsarnokban most látható három kiállítás ennek a jelenségnek egy különleges irányzatát mutatja be, amikor a művész saját környezetére, művészeti közegére reagál, miközben megpróbálja magát elhelyezni benne, vagy éppen elhatárolni tőle.
A három kiállítás három különböző kurátor válogatásának eredménye: Angel Judit (Szerviz) és Petrányi Zsolt (Klíma) a helyi művészeti közeg fejlődési irányát és igényeit próbálja feltérképezni, míg a berlini Künstlerhaus Bethanien igazgatója, Christoph Tannert (Out of Time) ugyanezt a szcénát vizsgálja külső nézőpontból. Noha igazi remekművet egyik koncepció sem ihletett, a legváratlanabb és legironikusabb önelhelyező munkákat a Szerviz anyaga kínálja.
Alapötlete, hogy a tradicionális műteremtő szerepet felrúgva, a művész váltson, idomuljon, és olyan tevékenységet végezzen, amelynek eredménye nem önálló dolog, hanem már meglévő dolgok megőrzését, helyreállítását, térbeli helyváltoztatását szolgálja, illetve azonnali fogyasztásban realizálódjon. Ennek szellemében lehet például lovagló leckéket venni és az otthoni lovaglás gyakorlatát ellesni Veszely Beától, biciklit kölcsönözni Beöthy Balázstól, vagy éppen a mű előtagos kulcsszavakat tartalmazó sajtófigyelést rendelni Bakos Gábortól.
A Klíma alkotói elsősorban a kommercializálódott művészet problémakörére utalva parodizálják ki helyzetüket, Csontó Lajos művészkollégáinak hasára írt betűkkel hirdeti hatalmas poszteren: “Egy illúzió áldozata lettél”, Szabó Eszter Ágnes és Miklósvári Andrea Süti Morzsa projektje például egy új képzőművészeti terméket vezet be, a papírtasakos sütimorzsát, amely, a feketekávé mellett “emlékeket, gondolatokat ébreszt, szinkronhelyzeteket teremt nemcsak fogyasztók, hanem hétköznapi és kozmikus folyamatok között is”.
A harmadik nagy szervező erő, az Out of Time tárlatába került anyagok tartalmazzák a legszemélyesebb vallomásokat, ezek a leginkább önmagukba forduló, önelemző és értékelő munkák. Többek között Benczúr Emese kanapékat helyezett el a Műcsarnok apszisában, mondván: az idő sürgető erejével szemben a pihenést kultiválja. Mindez – és még sok más – október 7-ig látható a Műcsarnokban.
