A ma használt napelemek legnagyobb része szilíciumkristályokat tartalmaz#<#, ez az anyag azonban annyira drága, hogy alkalmazása csupán bizonyos körülmények között kifizetődő: manapság a "napelemes" áram háromszor-ötször annyiba kerül, mint a hagyományos módok valamelyikével nyert villamos energia. Ez az oka annak, hogy napcellák még nem terjedtek el. A helyzeten változtathat a Max Planck Institute és a University of California fizikusai által kidolgozott módszer: ők nem szilíciumkristályokból, hanem szerves molekulákból próbálnak a napenergia csapdázását és elvezetését megoldó anyagokat gyártani.
A kutatók speciális önszerveződő részecskékkel kísérleteznek: ha az ezeket tartalmazó oldatba műanyaglemezeket mártanak, akkor a lap felületén vékony filmréteg alakul ki. Arról álmodoznak, hogy a film segítségével idővel olyan vékony, összetekerhető napcellákat készíthetnek, amelyeket elegendő plakátszerűen a napsütötte helyekre ragasztani. Ezek hatékonysága a további finomítások után akár a 20 százalékot is elérheti – vagyis a rájuk eső napsugárzás energiájának egyötödét alakítják villamos energiává -, ez pedig végképp versenyképessé teszi majd a napsugarak befogását a hő-, a víz- és az atomerőművekkel szemben.
