John Mendelsohn nem szereti a feltűnést. A tudományos kutaitás jobban érdekli őt, mint az, hogy neve az újságok társasági irovatában szerepeljen. De május 22-én az egyik legnagyobb iamerikai rákkórház, a houstoni M.D. Anderson Cancer Center elnökét mégis New York hírességeivel hozta össze a sors. A tiszteletére adott ebéden a város mintegy száz ismert személyisége gyűlt egybe a Wall Street-i befektető, Martin E. Zweig otthonában, amely történetesen a manhattani Pierre luxusszálló teljes felső emelete. A házigazdák George Bush exelnök és felesége, Barbara voltak. Mielőtt elfoglalták helyüket, a vendégek megtekinthették Zweig Renoir-képeit, egész szobányi Beatles-ereklyéit, valamint azt a híres, kristályokkal ékesített ruhát, amelyet Marilyn Monroe viselt, mikor 1962-ben elénekelte Kennedy elnöknek a Happy Birthdayt, s amely két éve egy árverésen 1,26 millió dollárért került új tulajdonosa birtokába.
ÍGÉRETESEN. Mendelsohn doktor azonban mindenki figyelmét magára tudta vonni az általa létrehozott új rákgyógyszer leírásával. Az IMC-C225 munkanevű készítmény tűnik a legígéretesebbnek azok közül az újfajta rákorvosságok közül, amelyek egy bizonyos, a sejtgyarapodást beindító – a ráktípusok felénél megtalálható – jelzést vesznek célba. A Pierre-beli ebédet megelőző héten egy nagyszabású rákkutatási konferencián beszámoló hangzott el az IMC-C225 kemoterápiával ötvözött klinikai kipróbálásáról. Mint a vizsgálat vezetői elmondták, a szer figyelemre méltó hatékonysággal szorította vissza a vastagbélrákot olyan betegeknél, akik más kezelésekre nem reagáltak. A gyógyszer megállította ezenkívül a hasnyálmirigy-, a fej-nyak- és a tüdőrák növekedését is; egyetlen mellékhatásként apró kiütések jelentkeztek az arcbőrön. Az ebéden jelenlévőket Mendelsohn munkájának eredménye eléggé meggyőzte ahhoz, hogy ott helyben több mint 475 ezer dollárt adományozzanak az M.D. Anderson javára.
A támogatás nagyvonalú, habár némileg későn jött. A 20 év, ami arra ment el, hogy a gyógyszer a laboratóriumból a piacra kerüljön, a folyamatos finanszírozási küszködés jegyében telt. Azt nézve, hogy mekkora akadályok tornyosultak útjában, kissé meglepő is, hogy a C225 egyáltalán létezik. Kezdődött 1980-ban a San Diegó-i University of Californián (UC), ahol Mendelsohn először igyekezett rávenni valakit – bárkit -, hogy pénzelje első kutatásait. Aztán hosszú ideig kellett győzködnie a rákkutatás fejeseit arról, hogy a megcélzott terápia be fog válni. Végre tizenkét év múltán rátalált a New York-i ImClone Systems biotechnológiai cégre, amely hitt a készítményben. Ekkortól viszont azt kellett végignéznie, ahogyan a társaság és két alapítója – két tudós fivér, üzleti tapasztalatok nélkül – a kifejlesztéshez szükséges pénz előteremtéséért küzd.
Amikor a szövetségi élelmiszer- és gyógyszerhatóság (FDA) ez év februárjában gyorsított ütemű elbírálást szavazott meg a C225-nek, az ImClone a csőd szélén állt, miután addig már 100 millió dollárt fordított a kifejlesztésre, olyan kockázatokat vállalva, amilyeneket kevés más cég úszott volna meg ép bőrrel. De eltérően az FDA által évente visszadobott több ezer szertől, a C255 túlélte a folyamatot. A tőzsdén az ImClone ma a biotechnológiai ágazat egyik sikervállalatának számít. A társaság 3 milliárd dolláros piaci kapitalizációval büszkélkedhet annak ellenére, hogy 17 éves fennállása alatt egyetlen egyszer sem volt nyereséges. Június végén benyújtotta a kérelmet az FDA-hez, hogy a C225-öt vastagbélrák elleni szerként lehessen alkalmazni a más terápiákkal eredménytelenül kezelt betegeknél. A szer az általános várakozás szerint jövő februárra megkapja a hivatalos engedélyt. Eric M. Hecht, a Merrill Lynch elemzője úgy számol, hogy a betegenként valószínűleg 10 és 15 ezer dollár közti összegbe kerülő készítmény “félmilliárd dolláros piacú termék lesz csak a vastagbélrák ellenszereként”, és ha más rákfajtáknál is használják, évente akár egymilliárd dolláros bevételt hozhat.
Hogyan fékezi meg az IMC-C225 a rák terjedését? 1.
A sejtek normálisan csak a test szükségletének megfelelő mértékben osztódnak és hoznak létre új sejteket. Ezt a folyamatot részben a sejtnövekedést irányító onkogének és a sejtpusztulásért felelős daganatelnyomó gének szabályozzák. Bizonyos ráktípusok akkor alakulnak ki, amikor egy, a sejtmagban található hibás onkogén fehérjejelzések áradatát bocsátja ki, s azok a sejtet gyors osztódási folyamatra késztetik. A létrejövő tumoros sejtek a véráramban közlekedő, a sejtfalhoz csatlakozó növekedési jelzések hatására sokasodni kezdenek. A daganatelnyomó gének, amelyek rendes esetben megállítanák e sokasodást, vagy nem működnek megfelelően, vagy nem győzik erővel.
2. Az onkogének által közölt sejtjelzések közül az egyik legfontosabb az úgynevezett epidermisz-növekedési faktor (EGF). Normálisan kevés kell belőle, a ráktípusok felénél viszont túlzott mennyiségben van jelen. Az egészséges sejt felszínén körülbelül tízezer EGF-receptor található, egy rákos sejtén viszont egymillió, vagy annál is több lehet. Az EGF ezekhez a receptorokhoz kapcsolódik, és a sejten belül intenzív enzimműködést generál, ami nagy szerepet játszik abban, hogy a daganatok életben maradjanak, utánpótlást kapjanak és terjedjenek.
3. Az IMC-C225 egy laboratóriumban kifejlesztett antitest, amely azonosítja és leköti a rákos sejt receptorait, mielőtt az EGF elérhetne hozzájuk; nagyjából úgy, mint amikor valaki rágógumit töm a kulcslyukba. Az eredmény: a növekedési enzimek nem aktiválódnak, és a sejtosztódás végül megáll.
Egyvalami azonban a hírverés dacára nem lesz: csodaszer. A kezelésre még az ImClone döntő tesztje során is csak az előrehaladott vastagbélrákban szenvedő páciensek 22,5 százaléka reagált. Ám ez még mindig a legjobb arány, amit ilyen súlyosan beteg emberek csoportjában gyógyszerrel valaha is elértek. És a C225 csak egy a kipróbálás alatt álló új típusú készítmények közül, amelyek megváltoztathatják a rettegett betegség kezelésének módját (lásd a táblázatot).
Az onkológiában ma a gyógyítás helyett a kontroll a jelszó. A C225 nem elpusztítja a daganatokat, hanem gátolja növekedésüket és terjedésüket. Ez nagyon lényeges, mivel egyetlen tumor rendszerint nem halálos. Halált azzal okoz, hogy képes a test más részeiben további daganatokat előidézni. Az onkológusok azt remélik, hogy egy ideális jövőben a beteg daganatának elemzésével megállapíthatják, milyen sejtmechanizmusok munkálnak a rák növekedésében, majd kiválaszthatják az adott folyamat megfékezésére szolgáló gyógyszert. A kór így krónikus és kezelhető állapot lesz, hasonló a cukorbetegséghez. A betegek amolyan karbantartó jellegű kezelésekre járhatnak, ahol négy-öt hetente intravénásan beadnak nekik egy dózis C225-öt vagy valamilyen más szert, esetleg éveken át. “A meggyógyítás gondolatát talán túlértékeltük” – mondja Harold Varmus, egy New York-i rákközpont, a Memorial Sloan-Kettering elnöke. “Meg lennék elégedve, ha a rákot pusztán ellenőrzés alatt tartanánk. Egy stabil betegséggel az emberek sokáig és gond nélkül élhetnek.”
NEHÉZ JÖVŐ. De ha a C225 a jövő hírnöke, úgy másfelől esettanulmánya is annak, milyen nehéz elérni ezt a jövőt. Az egy évtizeddel ezelőtti 126-tal szemben jelenleg csak 40 rákgyógyszer áll fejlesztés alatt; és senki nem tudja, hány jut közülük piacra. A gyógyszeripar egyik íratlan igazsága szerint a laboratóriumokban felfedezett minden 5 ezer vegyületből – amelyet gyógyszernek szánnak – csak egy kerül kereskedelmi forgalomba. Úgy tűnik, az emberi betegségek sokkal eredményesebbek abban, hogy távol tartsák maguktól az ellenszereket, mint a gyógyszergyártók az utóbbiak előállításában.
Különösen igaz ez a rákra, amely valójában 400 különböző betegség foglalata. Mindegyikért a rákot okozó gének és sejtnövekedési jelzések más-más kombinációja felelős. Ha a C225 és a hozzá hasonló szerek szakítani tudnak is a bevett terápiás modellel, a készítmény megszületésének története azt mutatja, hogy a sikerhez a tudománynál sokkal többre van szükség. Gyakran a szerencsén, az időzítésen, de akár az illető tudós állhatatosságán dől el, hogy egy gyógyszer túléli-e a laboratóriumi tesztek és a klinikai vizsgálatok évtizedes folyamatát.
Mendelsohn a rák orvoslásának szentelte életét, így hát illik hozzá a kereszteslovag-szerep. A Harvardon először a DNS-szerkezet társfelfedezőjeként Nobel-díjban részesített James Watson diákja volt. Megtanulta tőle a molekuláris biológia szeretetét, valamint azt a vágyat, hogy – mint maga mondja – “a tudomány az élet javítását szolgálja”. A diploma után a Harvard orvosi iskoláján tanult tovább, majd 1970-ben a San Diegó-i UC-n kezdett el rákkutatással foglalkozni.
A rákkutatás számára az az időszak ígéretes volt. Nixon elnök 1971-ben átfogó hadjáratot hirdetett a rák ellen, s ennek jegyében a kutatás koordinálására és ösztönzésére megalapították az országos rákintézetet (NCI). A szövetségi költségvetésből sokmillió dollárt fordítottak az ügyre. Bár a Nixon hangoztatta cél, miszerint a rákot öt év alatt ki kell irtani, teljesen irreális volt, a finanszírozásnak köszönhetően a szakma óriásit lépett előre a daganatok kialakulásának és terjedésének megértésében. Az egyik nagy áttörésre 1977-ben került sor: Harold Watson és J. Michael Bishop – akik akkor a San Franciscó-i egyetemen dolgoztak – felfedezték, hogy a daganatképződésért azok a mutációk okolhatók, amelyek a gének egy kis csoportjában, a sejtnövekedést szabályozó úgynevezett onkogénekben keletkeznek. Egy szervezet élete alatt a sejtek normálisan több milliószor osztódnak, létrehozzák saját másodpéldányukat, és elpusztulnak. A folyamatban olykor kisebb hibák lépnek föl, és ezek beépülnek az onkogénekbe. Az évtizedek során a defektusok felgyülemlenek, míg egy napon a gén megzavarodik, s elkezd tömegével növekedési jelzéseket kibocsátani, amelyek arra utasítják a sejtet, hogy nagyon gyorsan osztódjék és terjedjen. A gének egy másik csoportját képező daganatelnyomó gének arra valók, hogy megállítsák az ilyen vad sejtburjánzást, de vagy nem működnek jól, vagy nem bírnak a túlerővel.
Mendelsohn 1980-ban arra gondolt, hogy az epidermisz-növekedési faktorként (EGF) ismert specifikus növekedési jelzés jó célpontja lehetne egy gyógyszernek. Az EGF kis mennyiségben megvan a szerveket borító és a bőrt alkotó hámsejtekben. Egy elfajzott onkogén nagy mennyiségű EGF termelését idézheti elő, s egyidejűleg arra késztetheti a mutáns sejtet, hogy felszínén egymillió vagy még több receptort hozzon létre a növekedési faktor befogadására. Amint az EGF a receptorokhoz csatlakozik, az újonnan rákosodott sejten belül beindítja az enzimek láncreakcióját, amelyek a gyorsabb osztódáson dolgoznak. Ily módon a sejt saját magát ösztönzi gyors növekedésre.
Mendelsohn tudta, hogy az EGF-receptorok a rák több fajtájában megtalálhatók, így a fej-nyak-, a tüdő-, vese-, mell- és prosztatatumorban. Tudta azt is, hogy EGF-túltengés esetén egy beteg kilátásai általában nagyon roszszak. Arra jutott, hogy a receptorok lekötése megakadályozhatja a daganat terjedését.
Finanszírozásért az NCI-hoz folyamodott, de elutasításra talált, jóllehet előzőleg a UC San Diegón maga hozta létre az NCI-központot. Az intézet úgy ítélte meg, hogy a kutatási projekt, mindennemű alátámasztó adat nélkül, túlságosan elrugaszkodott, semhogy támogatásban részesülhetne. Akkoriban sok tudós azon az állásponton volt, hogy az EGF nem megfelelő célpont, mivel az egészséges sejtekben éppúgy megvan, mint a rákosakban, s emiatt a növekedési faktor blokkolása súlyos mellékhatásokkal járhat. Mendelsohn másképp vélekedett. Azzal érvelt, hogy az egészséges sejteknek másféle növekedési mechanizmusaik is vannak, amelyek kompenzálni tudnak az EGF-veszteségért.
Végül sikerült pénzt szereznie magánadományozóktól. Kollégájával, Gordon Satóval egy laboratóriumi asszisztenscsapat élén két évnyi kemény munka eredményeképpen kifejlesztettek egy olyan monoklonális antitestet – az immunrendszerhez tartozó, nem magában a szervezetben, hanem laboratóriumban előállított fehérjét -, amely az EGF-et megelőzve kapcsolódik a receptorokhoz. “Az ötlet ugyanaz, mint amikor az ember rágógumit töm a kulcslyukba” – szemlélteti Mendelsohn a szer hatásmechanizmusát. Az antitest felfedezését 1983-ban jelentette be, majd a következő évben azt közölte, hogy a molekula megállította az egerekbe átültetett emberi daganatok növekedését.
SZKEPTICIZMUS. A munka izgalmas volt, és rákkutató körökben sokat beszéltek róla. Ugyanakkor jókora kétkedéssel fogadták Mendelsohn választását, hogy antitestet alkalmazzon, amelyet intravénásan kell beadni, mivel az ilyen molekula túl nagy ahhoz, hogy tablettában bevehető legyen. De volt egy még bajos körülmény: a monoklonális antitesteket abban az időben egerek fehérjéiből állították elő, s így az emberi szervezet hamar kivetette azokat.
Mendelsohn végül elnyerte az NCI támogatását. Kutatásának publikálása után az intézet finanszírozást ajánlott egy projekthez, amelyben az egerekből származó antitestet emberi fehérjéből nyert antitesttel helyettesítik, hogy a szervezet jobban eltűrje. Ekkor, a nyolcvanas évek derekán, Mendelsohn már New Yorkban dolgozott a Sloan-Kettering gyógyszerkutatási osztályának vezetőjeként.
1988-ban úgy gondolta, van egy ígéretes rákgyógyszere, viszont kellett valaki, aki kereskedelmi terméket csinál belőle. A C225 eredeti szabadalmával a San Diegó-i egyetem rendelkezett, de az semmit nem tett azért, hogy találjon egy vállalatot, amely licencben gyártaná a szert; Mendelsohnnak magának pedig nem állt szándékában üzleti vállalkozásba fogni. Mint mondja, “azt akartam, hogy én végezzem a kutatást, és másra hagyjam a pénz előteremtését”.
BIZTATÓ EREDMÉNYEK. Nekiállt tehát keresni az akkor bimbózó biotechnológiai ágazatban, s ráakadt a kezdő Hybritechre, San Diego első ilyen profilú cégére. A Hybritech 1990-ben megszerezte a C225 licencét, s hamar megállapította, hogy a szer figyelemre méltó módon képes teljességgel megszüntetni a daganatokat állatokban, főleg ha kemoterápiával és sugárkezeléssel kombinálják. “Állatoknál ilyet ritkán látni – hangsúlyozza Roger B. Cohn, a University of Virginia egészségtudományi központjának rákkutatója -, tumorok általában csak összehúzódnak. Különlegesen ígéretes preklinikai szerrel találkoztunk.”
Úgy nézett ki, hogy Mendelsohn ezen a ponton visszaléphet, és innentől minden további a Hybritech dolga. Csakhogy váratlan fordulat történt. A Hybritech 1992-ben az Eli Lilly tulajdonába került, s a gyógyszergyár úgy döntött, hogy nem folytatja a C225-projektet. “Nem illett össze akkori prioritásaikkal” – mondja Mendelsohn. A licencjog visszakerült a San Diegó-i egyetemhez, Mendelsohn pedig megint azzal az eshetőséggel szembesült, hogy felfedezése soha nem fogja a rákbetegek javát szolgálni.
A sorsok összefonódtak. Mendelsohnnak a Sloan-Ketteringnél jó barátja lett Zvi Fuks, aki tagja volt a Manhattan déli részében pár éve működő – mégpedig igen rosszul működő – ImClone Systems Inc. biotechnológiai cég tudományos tanácsadó testületének. Fuks 1992-ben összehozta Mendelsohnt az ImClone két alapítójával, a Waksal-fivérekkel. A doktor, illetve Samuel D. és Harlan W. Waksal azonnal szót értettek. “Úgy döntöttünk, hogy teljes gőzzel nekilátunk a C225 fejlesztésének” – meséli Sam, az ImClone vezérigazgatója. “Nem volt könnyű, mert hiányzott a gyár, hiányoztak a klinikai tapasztalatok, és hiányzott a felkészültség. Nagyon naivak voltunk” – vallja meg így utólag. Tulajdonképpen az ImClone egész indulását egyfajta naiv, “gyerünk, alapítsunk céget” hozzáállás jellemezte. A most 58 esztendős Sam és a nála öt évvel fiatalabb Harlan minden üzleti tapasztalat nélkül hozta létre a társaságot 1984-ben. A feleségétől elvált Sam nagyvilági ember, nevével gyakran találkozni a New York-i bulvárlapok pletykarovataiban. Kedveli a jól szabott öltönyöket, egy sohói tetőtéri lakásban lakik. Harlan, az ImClone napi működésért felelős igazgatója tradicionálisabb életfelfogású, konfekciós sportkabátokban jár, s munka után hazamegy családjához New Jersey egyik zöldövezeti külvárosába.
A testvérek mindazonáltal nagyon közel állnak egymáshoz. Szüleik túlélték a holokausztot, anyjukat Auschwitzba deportálták, apjuk pedig a lengyel földalatti ellenállásban harcolt. A világháború után Waksalék az Ohio-állambeli Daytonba emigráltak, ahol az apa fémhulladék-feldolgozó üzemet nyitott.
A fiúk korán a tudomány felé fordultak. Samuel PhD-fokozatot szerzett immunológiából, s egy ideig az NCI-nál dolgozott, Harlan pedig patológus lett. A nyolcvanas évek közepén a fivérek ugyanabban az épületben laktak New Yorkban, és mindketten a város kórházainál folytattak kutatásokat. “Elkezdtünk ötleteket gyártani arról, miként lehetne céget alapítani – mondja Harlan -, úgy gondoltuk, hogy a fertőző betegségekre fogunk koncentrálni, meg a rákra és a diagnosztikára, lesz egy pár termékünk, gyorsan meggazdagszunk, aztán korán nyugdíjba vonulunk.”
Ennyire könnyen azért nem ment. Első körben a testvérek szereztek 4 millió dollár kockázati tőkét, és Dél-Manhattanben létrehozták műhelyüket egy korábbi cipőgyár épületében. Az ImClone Systems nevet egy repülőúton találták ki, Denverbe utazva, ahol a kockázatitőke-befektetőkkel volt találkozójuk. Három dologgal akartak ugyanis foglalkozni: immunológiával, DNS-klónozással és gyógyászati informatikai rendszerekkel. Első projektjeikben vakcinákat fejlesztettek ki nemi érintkezés útján terjedő betegségek ellen, és egy japán társaságtól diagnosztikai technológiát is licencbe vettek. Az ImClone 1987 októberében benyújtotta a tőzsdefelügyeletnél az első nyilvános részvénykibocsátáshoz (IPO) szükséges papírokat. Egy héttel később, október 19-én, a Dow Jones index egy nap alatt 22 százalékot zuhant. Az IPO-t törölték.
A következő néhány évben Sam több finanszírozási ügyletet is tető alá hozott, hogy az ImClone életben tudjon maradni. Aztán 1991-ben lezajlott a részvénykibocsátás. De az ImClone addigra még mindig nem kötött ki egy vezető termék mellett, s kutatási tevékenységének nem volt világosan meghatározott célja. A találkozás Mendelsohnnal soha jobbkor nem jöhetett volna. A Waksal-testvérek elhatározták, hogy a C225-öt a lehető leghamarabb ki kell próbálni embereken. Megvásároltak egy csődbe ment számítógépcsip-gyárat a New Jersey állambeli Sommerville-ben, majd átalakítással gyógyszergyártásra alkalmassá tették. Az első rákos betegek 1994-ben kaptak C225-injekciót.
FELÉLT KÉSZLETEK. Ámde ekkor a pénzforrások elapadtak. A klinikai vizsgálatok sokáig tartanak és drágák, az ImClone pedig gyors ütemben felélte készpénzét. A két fivér egy olyan szerre tett föl mindent, amelyben a társaságon kívül kevesen hittek. Ráadásul 1994-ben a biotechnológiai részvények megint összeomlottak, s az ImClone árfolyama visszaesett a 13 dolláros IPO-érték felére. Az alkalmazottak több mint harmadát el kellett bocsátani, mások maguktól távoztak, úgyhogy végül csak 50 ember maradt. “Semmi készpénzünk nem volt, de tényleg semmi” – mondja Sam. Hogy talpon maradjon, az ImClone megvált egyéb gyógyszerkutatásaitól, amivel sovány 7 millió dollárra tett szert. Egyre jobban fenyegetett a csőd. “Biztos voltam benne, hogy egy nagyon értékes dolog elismerés nélkül marad, mert nincs pénzünk” – emlékszik vissza Harlan.
Ebben a sötét periódusban a testvérek merész elhatározásra jutottak: úgy döntöttek, hogy egyedül csinálják. A legtöbb kezdő biotechnológiai cég vagy licencbe adja gyógyszereit, vagy összeáll egy nagyobb társasággal, amely állja a tetemes fejlesztési költségeket, s finanszírozásért cserébe aztán megkapja az értékesítési jogokat – és a profit zömét is. Sok biotechnológiai vállalkozás ilyen ügyleteknek köszönheti a túlélést, de azt is, hogy jókora haszontól esik el. A legjobb példa az Amgen. Még csak rövid ideje működött, amikor eladta a vérszegénység elleni EPO gyógyszerhez kötődő jogainak zömét a Johnson & Jonhsonnak (J&J). Az EPO tavaly 2,7 milliárd dollárral járult hozzá a J&J árbevételéhez.
FELDÜHÖDVE. Waksalék eleinte fontolgatták a C225 licencbe adását, ám a kipróbálatlan szerre olyan alacsony ajánlatokat kaptak, hogy feldühödtek. “Megfogadtuk, hogy soha nem adjuk el az amerikai jogokat, bármi történjék is” – idézi föl Harlan. Ehelyett kalkuláltak: ha képesek kihúzni addig, amíg a gyógyszer valamilyen eredményt mutat a klinikai vizsgálatok első, 12 betegre kiterjedő fázisában, akkor utána több pénzhez juthatnak. A kockázat óriási volt. Tudni kell ugyanis, hogy az első fázisban csak a gyógyszerek biztonságát tesztelik, hatékonyságukat még nem. Ha az adott szer a betegség ellen is jónak bizonyul, az csak külön haszon.
A húzás bejött. A C225 vizsgálói 1995 tavaszán azt jelentették, hogy két fej-nyakrákban szenvedő betegnél – akiket más módon hiába kezeltek addig – a daganat valamelyest visszahúzódott. Azon a májuson Mendelsohn ismertette az adatokat az amerikai klinikai onkológiai társaság (ASCO) éves közgyűlésén, amely a világ rákkutatóinak egyik legnagyobb találkozója. Az ImClone árfolyama emelkedésnek indult, a Waksal-testvéreket pedig több gyógyszergyár is megkereste, nem csupán licencbe vételi, hanem felvásárlási ajánlatokkal is. Ők azonban csak egyetlen ügyletbe mentek bele: az európai jogokra licencet adtak a német Merck KGaA cégnek. “Akkor már tudtuk, mennyire fontos a C225” – mondja Sam. Eszük ágában sem volt félreállni.
Mendelsohn viszont félrevonult. Elutasította, hogy klinikai vizsgálatokat végezzen, mivel érdekeltsége volt az ImClone-ban – 1 százaléknál kisebb -, s úgy gondolta, részvétele etikátlan lenne. Azonkívül 1996-ban átvette az M.D. Anderson óriáskórház elnöki tisztét, s ezért kevés ideje maradt arra, hogy a C225-tel foglalkozzon. Az ImClone közben folytatta, amit elkezdett, de szűkös költségvetése miatt csak lassan terjeszthette ki a fej-nyakrákos vizsgálatokat. “Ha több pénzünk lett volna, sokkal gyorsabban sokkal több emberen próbálhattuk volna ki a szert” – ismeri el Sam.
Megtehették volna azt is, hogy a fej-nyakráknál elterjedtebb betegséget választanak, a vastagbélrákot például, amely az Egyesült Államokban a harmadik leggyakoribb rosszindulatú daganatos kór, és a negyedik helyen áll a halálokok sorában. De az ImClone-nál úgy érezték, hogy a fej-nyakrák jobb esélyt jelent a szer hatékonyságának bizonyítására, mert az ilyen daganatokban az EGF nagy mennyiségben van jelen. A cég nemigen engedhette meg magának, hogy ne biztosra menjen.
Ekkor lépett színre egy súlyosan beteg nő, teljesen megváltoztatva mindent. Mark Rubin, a floridai Bonito Springsben élő onkológus 1998-ban vastagbélrákot diagnosztizált a 28 éves Shannon Kellumnál. A kemoterápia nem használt, egy évvel később a rák már átterjedt a májra és hasüregre, s szinte biztos volt, hogy Kellum meghal. Szerencsére Rubin a kilencvenes évek elején együtt dolgozott Mendelsohnnal a Sloan-Ketteringben, és pont azt tanulmányozta, hogy a C225 mennyire hatékony a vastagbélrák ellen. Úgy vélte, Kellumnak érdemes lenne kipróbálnia a szert, s azt az ImClone méltányossági alapon ingyen rendelkezésre is bocsátotta. Kellum a korábban sikertelenül alkalmazott kemoterápiával együtt kapta a C225-öt.
Az eredmény döbbenetes volt. Kellum daganatai 80 százalékkal összezsugorodtak, s a megmaradt tumorok már elég kicsik voltak ahhoz, hogy sebészi beavatkozással el lehessen távolítani őket. “Az ifjú hölgy nagyon bátor volt, az eset pedig nagyon-nagyon örvendetes” – mondja Harlan. “Miután a C225 egy betegnél ennyire jónak bizonyult, úgy döntöttünk, teszünk egy próbát, és megvizsgáljuk, hogyan hat a vastagbélrák ellen.”
Az ImClone 1999 októberében kezdett hozzá a vizsgálathoz 125 vastagbélrákos beteg részvételével. Csak olyan embereket választottak ki, akiknél előzőleg nem használt a létező legjobb kemoterápia, az irinotecan, s akiknek ezért csak néhány hónapjuk lehetett hátra. A pácienseket újra irinotecan-kezelésnek vetették alá, de ezúttal a C225-tel kiegészítve. Az elméleti feltevés az volt, hogy az antitest majd kontroll alatt tartja a rákos sejteket, miközben a kemoterápia mérgezi őket: kettős csapás a tumorokra. A vizsgálatot a Sloan-Ketteringben dolgozó Leonard Saltz vezette, a vastagbélrák elismert szakértője, aki szerint mindenképp rázós dolog volt az ImClone részéről, hogy belevágtak, mert ez a próba dupla vagy semmi alapon zajlott. Bizonyítottan rezisztens betegeknél nagyon nagy a kudarc kockázata. Ha a szer nem válik be, az megtorpedózhatta volna az egész programot.
De bevált. Mint a múlt novemberben nyilvánosságra hozott kezdeti eredményekből kitűnt, a daganatok a páciensek legalább 17 százalékánál több mint 50 százalékkal zsugorodtak. A ráta elég magas volt ahhoz, hogy az FDA februárban gyorsított ütemű jóváhagyási eljárást ítéljen meg a C225 mint az előrehaladott vastagbélrák elleni készítmény számára; a gyorsított eljárás keretében az engedélyezési kérelmet a beadástól számított hat hónapon belül elbírálják.
NEM VÁRT HATÁS. Az FDA jól tette, hogy bizalmat szavazott. Mire a vizsgálat tavaly decemberben lezárult, 27 páciens daganatai zsugorodtak több mint 50 százalékkal. Ez 22,5 százalékos reagálási arányt jelent, ami ilyen súlyos betegeknél szokatlanul magas. További kilenc embernél megállt a tumornövekedés. “Reméltem, hogy lesz valamilyen hatás, de ekkorára nem számítottam” – mondja Saltz.
A San Franciscóban megtartott idei ASCO-közgyűlésnek a C225 volt a sztárja. A két Waksal még bulit is rendezett a megjelent kutatóknak, amelyen fellépett a hetvenes évek rockzenéjét játszót Doobie Brothers. A tanácskozáson az ImClone a vastagbélrákos vizsgálat kimenetelén túl olyan tesztek eredményeiről is beszámolt, amelyekben a C225-öt hasnyálmirigy- és fej-nyakrák ellen próbálták ki. Amit a hasnyálmirigyrák esetében elértek, az különösen felkeltette az onkológusok figyelmét, mivel ez a betegség gyakorlatilag gyógyíthatatlan, ráadásul hónapokon belül képes halált okozni. Egy második fázisú vizsgálat során 40, előrehaladott kórtól szenvedő beteg kapott kemoterápiát és C225-öt. A daganat 5 betegnél zsugorodott 50 százaléknál nagyobb mértékben, másik 16 embernél vagy stabilizálódást vagy részleges reakciót figyeltek meg. Egy év alatt az átlagos túlélési arány 32,5 százalék volt, szemben a csak a kemoterápiával elért 18 százalékkal.
Ezek a mutatók még mindig nem nagyszerűek. A rákgyógyszerek klinikai vizsgálatának természete sajnos olyan, hogy a siker esetleg csupán néhány hónappal meghosszabbítja a páciens életét. De vannak reménytelenül beteg emberek, akiknek minden haladék számít. A 73 éves, Manhattanben élő Shirley S. Heligman 1998-ban tudta meg, hogy nagyon előrehaladott áttételes vastagbélrákja van. Miután semmilyen kezelés nem használt, 2000 januárjában jelentkezett a Saltz-féle C225-vizsgálatra. “Ez volt a legjobb, ami a diagnózis óta történt velem” – mondja. “A rák növekedése tíz hónapra megállt, ami abban a stádiumban, amelyben én vagyok, fantasztikus eredmény.” A C225 végül megszűnt hatni, és Heligman megint hagyományos kemoterápiát kap. Eltökéltsége azonban erősödött. “Remélhetőleg előállnak valami újjal, és én bármit ki fogok próbálni.”
A kutatók úgy hiszik, hogy a C225 és más célzott terápiák sokkal hatásosabbak lehetnek, ha a betegség korábbi stádiumában vetik be őket. Az ImClone jelenleg fej-nyakrákosok körében folytat klinikai vizsgálatokat e teória bebizonyítására, és hasonló tesztekre készül vastagbél- és hasnyálmirigyrákos betegekkel. Mendelsohn reményei szerint előbb-utóbb meghoszszabbított klinikai vizsgálatok is lesznek, ahol kiderülhet, mennyi ideig kezelhetnek egy pácienst a C225-tel anélkül, hogy a rák ismét erőre kapna.
A Waksal-fivéreknek ennél közelebbi kihívással kell szembenézniük. Őrájuk most a gyógyszer gyártásának és marketingjének próbája vár. Kevés kis társaság rendelkezik elegendő forrással vagy tapasztalattal ahhoz, hogy ezzel egyedül megbirkózzon. A gyártási folyamatnak például át kell mennie egy szigorú FDA-ellenőrzésen, s a hatóság gyakran késleltetheti a gyógyszer megjelenését. A hivatal nemrég közölte, hogy gyártási problémák miatt elhúzódik egy fontos, az Eli Lilly által kifejlesztett, vérmérgezés esetén adható gyógyszer engedélyezési folyamata.
Az ImClone a zöldmezős megoldást választotta: ahelyett, hogy egy régi gyárat alakítana át, 50 millió dolláros beruházással új üzemet épít New Jerseyben, ami elemzők szerint simábbá teheti az engedélyezést. A gyár várhatóan augusztusban beindítja a termelést, mindössze kilenc hónappal az építkezés megkezdése után. A társaság októberben akar belefogni egy újabb üzem létesítésébe, annak kapacitása háromszorosa lesz az elsőének.
Ami a marketinget illeti, a Waksal-testvérek 1998-ban nagy fegyvertényt hajtottak végre azzal, hogy elcsábították a Genentech Inc. egyik ászát, a biotechnológiai marketingvarázslóként ismert Ronald A. Martellt. A 38 esztendős, jelenleg az ImClone marketingért felelős alelnökeként dolgozó Martell volt az, aki a Genentechnél sikeresen levezényelte az azóta legjobban fogyó termék, a mellrák ellen kifejlesztett Herceptin marketingkampányát. Sam Waksal arról tájékoztat, hogy az FDA-jóváhagyás közeledtével az ImClone valószínűleg felvesz körülbelül 70 értékesítési szakembert. Meglehet azonban, hogy erre nem kerül sor. A nagy gyógyszergyárak gyakran vásárolnak fel biotechnológiai cégeket, mihelyst a kutatás véget ért, mert így mentesülnek a kockázatoktól, és saját tekintélyes marketingszervezetükre támaszkodhatnak. Sam fogadkozik ugyan, hogy az ImClone nem eladó, mindazonáltal már lábra kaptak felvásárlási spekulációk. “Ez a szer kiváló belépő lenne egy nagy gyógyszergyár számára, amely komoly pozícióra törekszik a rák elleni készítmények piacán – mutat rá Hecht a Merrill Lynchtől -, egy év múlva az ImClone vélhetőleg már nem is létezik majd.”
Bárki rendelkezzen is jövő ilyenkor a C225-tel, biztos lehet benne, hogy hamar konkurenciája támad. Számos egyéb, az EGF-et célba vevő gyógyszerrel folynak már klinikai vizsgálatok, a legjobban az AstraZeneca-féle Iressa és az OSI Pharmaceuticals által kifejlesztett OSI-774 áll; mindkettő a praktikusabb tabletta formában készül. Viszont ezek a gyógyszerek behatolnak a sejtekbe, nemcsak felszínüket kötik meg, s emiatt nagyobb a kockázat, hogy mellékhatásokkal, például hasmenéssel járnak, s ez esetben nem lesznek használhatók a vastagbélrák ellen. Sok rákszakember szerint a tabletták és az antitestek kiegészíthetik egymást, ami lehetővé teszi, hogy az onkológusok az egyes betegek szükségleteihez szabják a kezelést.
NINCS GARANCIA. Persze közbejöhet még több akadály is. Nincs garancia arra, hogy az FDA februárban engedélyezi a C225-öt. A hivatal gyakran további adatokat kér, ami hónapokkal meghosszabbíthatja a folyamatot. Aztán előfordulhat az is, hogy az idő múltával a szer nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ilyenfajta csalódás érződik a Novartis leukémia-gyógyszere, a Gleevec körül, melyet az FDA májusban rekordgyorsasággal, két és fél hónappal a kérelem benyújtása után engedélyezett. Bár a szer megállítja e ritka és halálos vérrák súlyosbodását, a folytatódó vizsgálatok során kiderült, hogy a legbetegebb pácienseknél végül rezisztencia alakul ki.
Mindazonáltal a reménytelenül beteg emberek, mint Heligman, szívesen kapnak bármi után, amivel időt nyerhetnek. A számukra eddig kínálkozó lehetőségek közül a célzott rákgyógyszerek a legjobbak, a rákkutatók pedig fel vannak ajzva, hogy újabb és hatékonyabb készítményeket találjanak. “Most először talán elmondhatjuk, hogy ez a kemoterápia végének kezdete” – ad hangot reményének Larry Norton, a Sloan-Kettering egyik vezető rákkutatója. Ha így lesz, az bőségesen kárpótolni fogja Mendelsohnt és a többi tudóst minden küzdelemért.
