Az Európai Unió vezető tisztségviselőinek tavaszi budapesti látogatása során három fontos problémakör rajzolódott ki a csatlakozási folyamat meggyorsításának gátjaként.#<# A három kérdés közül kettő, az érdekegyeztetés és a cigányság helyzete, döntően munkaügyi jellegű, bár a vizsgált problémák e dimenzióját sem akkor, sem azóta nem tárgyalták érdemben a szakma tollforgatói. A harmadik ügy a média volt - erről igen sok szó esik.
Hogy az érdekegyeztetés mint intézmény 1998-ban egyik napról a másikra leértékelődött, az ma már közhelynek tekinthető. Hogy emiatt az állam és a munkavállalói szervezetek közötti feszültség fokozódik, az várható volt. Hogy ebben a helyzetben a nagy szakszervezeti tömörülések félretették konfliktusaikat, s a megelőző tíz évre nem jellemző együttműködést alakítottak ki, az eső után köpönyeg. Hogy a feszültség mikor vezet komolyabb “kisülésekhez”, azt megjósolni nem lehet, de a rendszer bizonytalansági együtthatója ettől mindenképpen megnőtt.
A cigányság helyzetének tudós elemzői az esetek többségében nem a munkaügyi kérdésekből indulnak ki, hanem inkább az előítéletek, a diszkrimináció és az egyre gyakoribb atrocitások felől közelítenek. Ez mind súlyos állapotokat tükröz. Amikor azonban a roma vezetők maguk elemzik a feszültségek eredetét, rámutatnak: a helyzet akkor lett válságos, amikor a hazai cigányság kétharmada számára megszűnt a lehetőség, hogy a munka világán keresztül integrálódjék a “többségi társadalomhoz”. Ennek jelentősége nemcsak abban állna, hogy a marginalizált helyzetben levők rendszeres jövedelemhez jutnának, hanem abban is, hogy a mindennapos munkakapcsolat adna esélyt a különböző etnikumoknak egymás megismeré- sére, közöttük szociális és érzelmi kötődés kialakulására.
PERIFÉRIÁRA SZORULVA. Miért is jutott volna eszünkbe, hogy az uniós csatlakozás egyik legérzékenyebb pontja a munkaügy? Maga a fogalom szorult a közgondolkodás perifériájára. Ma már nincs például munkakönyv, sőt munkaerő sincs, csak emberi erőforrás. Munkaügyi minisztérium sincs, mióta 1998-ban – uniós viszonylatban példátlan módon – szétrobbantották, s időről időre még az épület lebontása is szóba kerül.
Lehetséges-e, hogy tényleg nincs szükség ilyen hivatalra? Erre utalhat, hogy az elmúlt négy évben a munkanélküliségi ráta majdnem folyamatosan csökkent, és ami legalább ennyire fontos: lassan, de biztosan emelkedett a foglalkoztatási ráta. Valójában azonban ez csak egy szerény és viszonylagos javulás. Nemzetközi összehasonlításban ma Magyarország az enyhe emelkedés ellenére is azon országok egyike, ahol a munkaképes korú lakosság körében a legalacsonyabb az aktivitás.
HOLT LELKEK. Szociológus kutatók véleménye szerint mintegy 700 ezer fő nem található meg az ország munkaügyi térképén. A mai társadalompolitikának persze van válasza erre a helyzetre – mi több, van minisztériuma is. A válasz: a család. Amely nem pusztán erkölcsi és kulturális értelemben alapköve a “polgári” társadalomépítő törekvéseknek, de gazdasági és szociális értelemben is. Elvileg a család az a társadalmi egység, amely különösebb politikai bonyodalmak és bürokrácia nélkül segíti és segélyezi azokat, akik arra – munkájuk átmeneti elvesztése vagy más ok miatt – időnként rászorulnak.
Ha más fenntartásunk nem is lenne ezzel a modellel kapcsolatban (például a gyermeküket egyedül nevelő százezrekre való kiterjesztés problémái), arra mindenképp fel kell hívni a figyelmet, hogy a munkanélküliség egyenlőtlen területi eloszlása rendkívüli mértékben megnehezíti a családcentrikus társadalompolitika működését. Már csak emiatt is komolyan kellene venni a regionális politikát, azon belül is főként a transznacionális beruházások területi orientációját, állami eszközökkel történő terelését (az ország keleti, alulfoglalkoztatott felébe).
Ehelyett mit látunk: az erőfeszítések nem a tőke, hanem a munkaerő (emberi erőforrás, dolgos kezek és így tovább) mobilitását próbálják fokozni. A történelmi és ideológiai burkolattól megszabadítva gyakorlatilag erről szól a nyári szezon legfőbb botránya: a státustörvény és vele együtt a miniszterelnöki bejelentés a magyar ajkú alkalmi munkavállalók milliós nagyságrendű importjáról. Hogy tudatos-e vagy sem, ez mindenképpen egy költségcsökkentő egérútnak ígérkezik azok számára, akiknek versenyképességére csapást mért a forint tavaszi felértékelése és a már korábban, nagy viták közepette végrehajtott minimálbér-emelés.
Ha ezt a képet kiegészítjük a már magunk mögött hagyott, nem kis horderejű munkaügyi vitákkal (a munka törvénykönyvéről és az EU-beli szabad munkavállalás jogáról), a szemünk előtt kirajzolódik a magyar munkapiac és ezen keresztül a társadalom átstrukturálódása, új szegmentációja. Miközben – hivatal hiányában – nincs személy vagy intézmény, amely mindezért öszszességében felelősséget vállalna. Nehezen képzelhető el, hogy ezt az igényt sikerülne kielégíteni a munkaügyi tárca helyreállítása, pontosabban egy munkaügyi és szociális minisztérium felállítása nélkül.
