Valami történik. Mégpedig a szokásos magyar nagyotmondással Pesti Broadway-nek nevezett negyedben, az Oktogon és az Opera, az Operett és a Tivoli keresztjében.#<# Már ifjúkoromban is így nevezték, 1945 és '51 között egyetemistaként, majd kirúgott egyetemistaként, mondhatni itt töltöttem (főként az operai balettkar vonzásában) ifjúságomat. A kitelepítésig itt loptam a napot Mensáros, Fülöp Viktor, Lakatos Gabi és elbűvölő pályakezdő színésznők társaságában, főként az Adlonban, a Fuhrmannban és a Wágnerban (tessék kitalálni, melyek voltak ezek), s a varázslat perverziójához hozzátartozott az a kábító fenyegetettség, melyben az ország élt. Koncepciós perek, kivégzések, csengőfrász. Beleágyazva a mi kis provinciális, nagyon is ideiglenes "dolce vítánk".
Most frász és ideiglenesség nélkül történik itt valami elbűvölő a városban és a várossal. Ki tudja, milyen Prospero varázspálcájának érintésére, az újjávarázsolt színházak bűvkörében elindult egy élet, mely kezd hasonlítani a nagy, ezerarcú metropolisok külön, saját világú negyedeinek életéhez, ahogy a római Trastevere vagy Navona, a párizsi Quartier vagy Montparnasse, a müncheni Schwabing semmi mással össze nem hasonlítható stílust képvisel. Ha majd a Nagymező valóban sétálóutca lesz, kinyílik az egész, mint egy nagy trópusi virág, ahogy kinyílt az egykor unalmasan szürke Liszt Ferenc tér.
Ennek az életnek természetes televénye a vendéglők, kávéházak, mulatók sűrűsége, hiszen a tévhittel ellentétben nem gyengítik, hanem erősítik egymást, ha sokan vannak. Ezektől telik meg egy negyed mozgalmassággal, élettel. Pár éve a Nagymező és a Paulay Ede utca sarkán hangulatos előhírnöke lett ennek a friss karakternek a Két Szerecsen Kávézó. Új (és régi) stílust költöztetett a városnegyedbe, a Boul’Mich hangulatát, nem csupán régi franciás plakátjaival és szecis-expresszionista képeivel a terrakotta színű falakon, hanem a belső tér zegzugaival (antihodály), a régi kávéházak utcakapcsolatával (enyhén emelt pódiumról nézed bentről a járdán elúszó arcokat), a stílusosan szedett-vedett székkel-bútorokkal. Ízlés, hangulat, semmi flanc, minden rendben. Miközben a bárpult fölött a két bronz-szerecsen (azt hiszem a kávét hozzák a hátukon bálákban) görnyedten ügyel a dolgok menetére.
Kávézó, de persze enni is lehet. Mégpedig pompásan, meglepően elfogadható pénzért. (Tele is van fiatallal: ez is része a Quartier Latin-hangulatnak.) Ha valahol vargányalevest lehet kapni, de amolyan intenzívet, amiből nem sajnálják a vargányát, az engem már elgyengít. Itt megtörtént. Jó csigát Magyarországon eddig két helyen ettem: ez a második. Ettől is el tudok érzékenyülni, nem csak fokhagymás vajban pirított íze miatt, hanem mert annak idején mindig boldogult Illyés Gyulánál kaptunk csigát Tihanyban, illetve Sajkodon. Ő maga gyűjtötte kertjében eső után. Imádta a csigát. Ez után remek lazac steaket ettünk fehérboros kaprimártásban nizzai salátával (ez utóbbiban minden van: itt virul a múlt heti cikkemben hiányolt salátakultúra). Jó hazai borokon kívül természetesen van bő francia kínálat is. Édességre viszont – sajnos! – már nem maradt fogadókészségem. Majd legközelebb.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
