Hajnali öt óra negyven perckor ébresztették a Fehér Házban a múlt hét szerdáján Bush elnököt, hogy közöljék vele: Kína hajlandó szabadon bocsátani az EP-3 jelzésű, Orionként is ismert amerikai kémrepülőgép huszonnégy tagú legénységét. Tizenegy nappal korábban az Orion (Washington szerint nemzetközi, Peking szerint parti vizeken) összeütközött egy F-8 jelzésű kínai vadászgéppel. Vang Vej, az F-8-as pilótája életét vesztette, az amerikai gép pedig kínai területen, Hainan szigetén kényszerleszállást hajtott végre.
HIDEGHÁBORÚS ELŐJELEK. Tíz napig a vita hőfokából ítélve azt hihette volna a világ, hogy új hidegháború kirobbanása fenyeget. Akárcsak a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása miatti válságban, Peking ismét támaszkodhatott a régmúlt történelmi megaláztatásai által táplált és a mélyből időnként feltörő nacionalizmusra és idegengyűlöletre. Kemény hangon a felelősség elismerését és félreérthetetlen bocsánatkérést követelt Washingtontól. A magát továbbra is “Középső Királyságnak” (tehát a világ hatalmi centrumának) valló Kína számára “arcának megőrzése” nemcsak tömegpszichológiai, hanem gyakorlati politikai okokból is elsőrendű követelmény maradt. (Az utóbbiak közé sorolható, hogy a jövőre esedékes pártkongresszus előtt belső pozícióharc várható, s a pártvezetés “kemény szárnya” egy ilyen válságban óhatatlanul maga mögött tudja a hadsereg és általában az erőszakszervezetek támogatását.)
Washingtonból is kemény hidegháborús hangok hallatszottak, követelvén nemcsak a kémrepülőgép legénységének, hanem az (időközben alighanem ízekre szedett) ultramodern felderítő apparátussal teletömött gépnek a visszaadását is. A bocsánatkérést pedig kereken megtagadták. Bush elnöknek és a mögötte álló, többségében “héja jellegű”, de ugyanakkor megosztott vezetői csapatnak is meg kellett őriznie az “arcát”, elkerülendő a politikai hátországukat adó republikánus jobbszárny támadásait.
A szenvedélyekhez és a hidegháborús retorika élességéhez képest szinte tragikomikus lett a megoldás. Washingtonban a pekingi amerikai nagykövet számára három levélváltozatot dolgoztak ki. A “bocsánatkérés” szó (apology) egyik változatban sem szerepelt. A második változatban a levél arról beszélt, hogy Washington “sajnálja” (sorry) a történteket. Majd a harmadik változatban megjelent a “nagyon sajnálja” (very sorry) kifejezés. A levélnek a Kínán kívüli világban csak angol szövege van. Így Peking szabad lehetőséget kapott, hogy apparátusa hazai használatra a nagy sajnálatot “bocsánatkérésnek” fordítsa. Ez meg is történt. Az arcmentési hadművelet mindkét oldalon győzelmesen véget ért.
E némileg frivol fordulatot az kényszerítette ki, hogy az Egyesült Államok és Kína kapcsolatának mélyén nagy erejű közös érdekek is munkálnak. A Középső Királyság több mint 100 milliárd dollárnyi áruja talál piacot évente az Egyesült Államokban. Az amerikai export 16 milliárd, tehát a kereskedelmi mérleg Kína oldalán óriási többletet mutat. Peking számára így Washington már most életbe vágóan fontos piac, és Kína csak Amerikától kaphatja meg a világhatalmi fejlődéséhez szükséges első generációs technológiát. A nagy amerikai konszernek jelenléte viszont az Egyesült Államokat máris a Kínában működő befektetők legnagyobbikává tette, ami azt mutatja, hogy a konszernek szemében Kína a XXI. század potenciálisan legnagyobb stabil piaca. Ami pedig a technológiát hordozó emberi erőforrásokat illeti, több tízezer kínai diák tanul az amerikai egyetemeken.
Ehhez hasonlítható kapcsolatrendszer Washington és Moszkva között sohasem volt, s ma, Gorbacsov és Jelcin évei után sincs. Ezért az amerikai-kínai viszonyban a “hidegháború” kifejezés sem alkalmazható a szó eredeti értelmében.
PARTNER ÉS VERSENYTÁRS.A kérdés az, hogy a legújabb konfliktus résztvevői mennyire tudják levonni ennek a különbségnek a tanulságait. Az irányzatot jelzik majd az április 18-án megkezdett megbeszélések, amelyeken eldől, hogy Kína visszaadja-e a hainani betonon veszteglő EP-3-at és (ami sokkal fontosabb) az amerikaiak ragaszkodnak-e az ilyen felderítő repülések folytatásához.
A tanulságok levonásának igazi szándékát az jelentené, ha komoly stratégiai dialógus kezdődne Kína és az Egyesült Államok között, felismervén, hogy nem választani kell a Clinton elnökség (Kína “stratégiai partner”) és a Bush elnökség (Kína “stratégiai versenytárs”) álláspontja között. A realitás az, hogy nem “vagy-vagy”, hanem “is-is”.
Sokkal többről van hát szó, mint “arcvédelmi gyakorlatról”. Jelen írás címében ez indokolja a kérdőjelet.
