Hivatalosan átadta a múlt hét utolsó napján aijugoszláv igazságügy-miniszternek a hágai nemzetközi bíróság küldötte a Milosevics elleni letartóztatási parancsot. A miniszter azt ígérte Hága küldöttének: személyesen viszi majd be a belgrádi börtön 12 négyzetméteres cellájában hazai perére várakozó ex-diktátornak a dokumentumot. Szinte ugyanabban az órában a jugoszláv külügyminiszter szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy a belgrádi kormány számára Milosevics kiadatásának “nincs prioritása”. A hágai küldött szerint viszont utóbb az igazságügy-miniszter mutatott neki egy törvénytervezetet, amely elfogadása esetén lehetővé tenné Milosevics kiadatását (az alkotmány jelenleg tiltja jugoszláv állampolgárok kiadatását külföldi bíróságoknak).
KOMPROMISSZUM FELÉ. Ez a legújabb “politikai sasszé” is jelzi, hogy gondosan kidolgozott kompromisszum felé halad az a vita, amely Milosevics kezelése körül robbant ki az egyik oldalon a hágai bíróság, a NATO – és ezen belül Washington -, a másik oldalon pedig a Milosevicset megbuktató belgrádi kormány között.
Mindenekelőtt: eleve másról szól a belgrádi és másról a hágai vádirat. A belgrádi okmány hatalmi visszaélésről és legfőképpen korrupcióról beszél. A hágai viszont népirtás megszervezéséről és háborús bűnökről.
A helyzet másik jellemző vonása a belgrádi hatalom megosztottsága. Kostunica, Jugoszlávia elnöke mindmáig elvi alapon ellenzi Milosevics kiadatását Hágának. Kostunica személyes integritásában támadhatatlan alkotmányjogász, de egyben nacionalista is, aki úgy véli, hogy a hágai bíróság politikailag befolyásolt, kétes legitimitású szervezet. Ennél reálisabb az az érve, hogy a közvéleménnyel ma csak az fogadtatható el, ha Milosevicset otthon vonják felelősségre.
Más alkat Gyingyics miniszterelnök, akit (a szó jó és rossz értelmében egyaránt) pragmatikus és hajlékony politikusnak tartanak. Ő eleve meg volt győződve arról, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik Milosevics kiadatása. (Az ex-elnök két felvonásban végrehajtott letartóztatásának történetéből is sokan azt a következtetést vonják le, hogy Kostunica talán még habozott volna végrehajtani az akciót, de Gyingyics “átmanőverezte”.) Az akció a miniszterelnök számára elkerülhetetlen volt, hiszen órákkal később lejárt volna az amerikai ultimátum, amely Jugoszlávia gazdasági támogatását Milosevics letartóztatásához kötötte.
Amikor ez végül bekövetkezett, Washington nyomban felszabadított egy 50 millió dolláros segélyt, s közölte: támogatni fogja a Nemzetközi Valutaalap 260 millió dolláros kölcsönének engedélyezését. Jelezték azt is, hogy nem igénylik Milosevics azonnali kiadatását Hágának. További támogatásuk mindössze “az eljövendő hónapokban elért előrehaladástól függ”.
Ezt szinte azonnal követte egy hágai nyilatkozat. A nemzetközi bíróság főügyésze, Carla del Ponte így fogalmazott: “Megvan a lehetősége Milosevics kiadatásának, de kétségtelen, hogy ez időt vesz igénybe. Nem történik meg sem ma, sem holnap, de néhány hónap alatt feltehetően valósággá válik.”
Az alku tehát nyilván már Milosevics letartóztatása előtt létrejött. A hágai küldött és a belgrádi pénzügy- és külügyminiszter múlt pénteki körtánca csak a végső pecsétet ütötte rá. A nyilvánosságra hozott adatok alapján úgy tűnik, hogy az alku elsősorban gazdasági jellegű. Mintha a segélyre kiéhezett Belgrádtól “megvásárolták volna” Milosevics letartóztatását és későbbi elkerülhetetlen kiadatásának ígéretét. A háttérben azonban súlyos politikai, sőt biztonsági problémák is megbújnak.
EGYMÁSRAUTALTSÁG. Csak két példa. Először: a macedóniai válság végzetes kiéleződése esetén például a NATO-nak (bármilyen különösen is hangzik) szüksége lehet Kostunica és Gyingyics, a belgrádi “furcsa páros” támogatására. Másodszor: az ENSZ által kijelölt főmegbízott civil felügyelete alatt álló Boszniában széthullani látszik a háborút követően létrehozott struktúra. (Bosznia kettéoszlik a Boszniai Szerb Köztársaság és a Mohamedán-Horvát Föderáció között. Vezetőik háromtagú elnökséget alkotnak.) A boszniai horvát nacionalisták most autonóm horvát “államot” követelnek, és az erőszakos összecsapások lehetősége egyre nagyobb. Ebben a helyzetben döntő lehet, hogy az új belgrádi kormány mennyire gyakorol mérséklő hatást a boszniai szerb miniállamra.
A Balkán ma is új, meg új válságokat termel. Az ex-diktátor “kezelése” körüli alku új fordulatai mintha azt jeleznék, hogy a lekötöttség kétoldalúvá válik. Az új Jugoszláviát egy nyugati reálpolitika segélykérőnek, de – ha nem ma, akkor holnap – egyben lehetséges szövetségesnek is tekintheti.
