Számos igen gyenge érv akad azok között, amelyekkel az illetékesek a George W. Bush elnök által előterjesztett 1600 milliárd dolláros adócsökkentési tervet igyekeznek igazolni.#<# Ennek ellenére szilárd meggyőződésem: ma kiváló alkalom kínálkozik egy nagyszabású lefaragásra, hiszen minden esély megvan rá, hogy a következő évtizedben jelentős költségvetési többlet fölött rendelkezzünk.
Kampánya zárószakaszában Bush és több más republikánus személyiség azt hangoztatta, hogy az adócsökkentés képes lesz útját állni a gazdaság jelenlegi hanyatlásának, segíthet megelőzni egy súlyos recessziót. Csakhogy a megkurtított adóterhek nem tudják számottevően ellensúlyozni a megtorpanást, még akkor sem, ha rendkívül gyorsan meg is hozzák a szükséges döntéseket, s azokat visszamenőleges hatállyal, az év elejétől léptetik életbe. A legtöbb háztartás nem fogja csupán azért jelentősen növelni a kiadásait, mert az Al Gore ex-alelnök és számos demokrata politikus által favorizált államadósság-csökkentés helyett az új kormányzat az adómérséklés mellett döntött.
CÉLZOTT KÖNNYÍTÉSEK.A gazdaság hosszú távú növekedése szempontjából sokkal fontosabb a jövedelemadó-mérséklés, amely ezen adótípus minden ágára kiterjed, és például a legmagasabb kulcsot 39-ről 33 százalékra viszi le. Az elnök a vagyonadót szintén el akarja törölni. Ez mindazonáltal alighanem megmarad, igaz, a mentesség egy sokkal szélesebb kört érint majd: az eddigi 700 ezer dolláros szintről a 4-5 milliós régióba emelik a fizetési kötelezettség alsó határát. Biztos vagyok benne, hogy e két adómérséklés serkentőleg hat majd a beruházásokra és a vállalkozói aktivitásra. Az szja-teher könnyítése és a beruházások alakulása közötti összefüggéseket elemző tanulmányok sora azonban meglehetősen ellentmondásos következtetésekre jutott arról, mekkora is valójában ezeknek a lefaragásoknak a jelentősége.
Mindazonáltal: ha e megállapítások közül a legpesszimistábbak bizonyulnak is helytállónak, egy nagyszabású adócsökkentésnek jelenleg még akkor is igen nagy a létjogosultsága. Egy adómérséklés legfőbb hatása ugyanis nem az, hogy serkenti a magánfogyasztást, hanem hogy visszafogja a kormányzati kiadásokat.
E megközelítés szerint a kormányzat azokhoz a magánemberekhez hasonlít, akiknek a költekezési kényszere már-már olyan, mint a kábítószer-függőség, és akik rendre elszórják mindazt a pénzt, amire csak ráteszik a kezüket. Befolyásos politikai érdekcsoportok százai követelnek például nagyobb támogatást és egyéb kormányzati segítséget. A támogatás persze jól jön ezeknek a csoportoknak, a hatékonyságot azonban visszaveti, ártva ezáltal az ország egészének. Szemmel látható tehát, hogy az effajta nyomásgyakorlásnak akkor lehet a leghatékonyabban elejét venni, ha mérséklik azt a bevételt, amit a törvényhozásnak és a kormánynak el kell költenie.
Ezt a megállapítást pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a kormányzati kiadások alakulása a kilencvenes években. A központi költekezés az évtized elején határozottan visszafogott volt, ezt irányozta ugyanis elő az a megállapodás, amely az akkori tetemes költségvetési hiány lefaragása érdekében Bill Clinton elnök és a kongresszus között köttetett. Idővel azonban – amint a gazdaság szárnyalása nyomán rakétasebességgel meglódultak fölfelé az adóbevételek – mindkét hatalmi centrum beleegyezett, hogy nyissák meg jobban a csapokat. Válaszul a kormányzati kiadások is gyors ütemben dagadni kezdtek: az előre le nem kötött kiadások átlagos növekedési üteme az elmúlt három évben meghaladta az 5 százalékot, ezen belül tavaly több mint 8 százalékos volt.
A minden rendelkezésre álló bevételt kényszeresen elköltő politikai hozzállás mindkét pártra jellemző. A kongresszusban ülő republikánusok és demokraták nézetei legföljebb abban különböznek egymástól – igaz, jelentősen -, hogy milyen módon növeljék a kiadásokat, abban viszont nem, hogy kell-e többet költeni vagy sem. A republikánusok előszeretetettel juttatnának sokkal több pénzt a hadseregnek, Bush elnök pedig máris tetemes kiadásnövelést indítványozott a társadalombiztosítás, az egészségügy és az oktatás javára.
OLAJMUTATÓ.Az olaj világpiaci árának változásai remek betekintést nyújtanak abba, hogy a kormányzati bevételek alakulása miként hat a kiadásokra a világ más országaiban. Amikor az árak magasak, az olajtermelő országok az így keletkező bevételtöbblet mintegy kétharmadát rendre fegyverekre, az oktatás fejlesztésére, infrastrukturális beruházásokra és a hatalmon lévők személyes javainak a gyarapítására fordítják. Csupán a maradék egyharmadból jut adócsökkentésre, az államadósság mérséklésére, illetve kormányzati tartalékok felhalmozására.
A kormányzat leviatáni méretű költekezés-éhségét szigorúan kontrollálni kell. Ennek pedig jelenlegi ismereteink szerint az egyik legjobb eszköze az, ha a bevételeket és a költségvetési többletet adócsökkentésekkel megkurtítva egyszerűen megszüntetjük a kísértést a kiadások növelésére.
© Business Week
