Ezúttal nem a diplomáciai kapcsolatok köny- nyen változó légkörében tört ki a vihar. Többről volt szó. A Föld klímájának megmentéséről.
A botrány (mert az ügy végül is azzá vált) egy látszólag sikeres látogatással kezdődött. Gerhard Schröder német kancellár kiutazott Washingtonba hogy George W. Bush elnökkel tárgyaljon és a megbeszélések után azt mondta az újságíróknak: “minden fontos kérdésben egyetértettünk az amerikai elnökkel, kivéve a környezetvédelem ügyét.” A hangsúly tehát akkor még az egyetértésen volt. Schröder a látogatás előtt úgy vélte, hogy “meg kell törni a jeget” a német kormány és az új amerikai adminisztráció viszonyában. Ezért “a biztonsággal és a regionális válságokkal kapcsolatos közös érdekeket a környezetvédelem szemléletében mutatkozó ellentétek fölé kell helyezni”.
Ami nem tűnt különösen nehéznek. A német politika már hónapok óta tompította az amerikai rakétavédelmi rendszer elleni bírálatait. Emellett jól érzékelte: a macedóniai válság alkalmat adhat a Bush-csapatnak arra, hogy beletörődjön az Európai Unió közös védelmi rendszerének létrehozásába. A Bush mögött álló katonai tanácsadók, élükön Donald Rumsfeld hadügyminiszterrel ugyanis már a januári “hatalomátvétel” napjaiban kijelentették, hogy Washington fokozatosan “ki akar szállni” a balkáni konfliktus menedzseléséből, ezen túlmenően pedig katonapolitikai figyelmét Európáról Ázsia felé fordítja.
ÁRUKAPCSOLÁS. Nem véletlen, hogy éppen a Schröder-látogatás során derült ki: az amerikai katonai prioritások módosítását megkönnyítheti, ha Washington elfogadja az EU védelmi rendszerének “német modelljét” Az amerikai aggályokat elsősorban az táplálta, hogy a franciák egy autonóm EU védelmi szisztémában gondolkodnak. A német érdekek éppen ezért azt diktálják, hogy ez a szisztéma ne gyengítse a NATO szerepét. Németország tehát – mint Európa elsőrendű gazdasági és politikai hatalma – különleges segítséget nyújthat Washingtonnak abban, hogy a NATO befolyásának megőrzése mellett hajtsa végre katonai erőforrásainak átcsoportosítását Ázsia irányába.
Mégis, hiába beszélt Schröder kancellár arról, hogy minden fontos kérdésben megállapodás született. Nyilatkozatának ezt a részét hatásában elsöpörte azt a félmondat, hogy “kivéve a környezetvédelem ügyét”.
Bush kereken megmondta Schrödernek: az “új Washington” elveti a Japánban, Kiotó városában 1997-ben kötött egyezményt, amely nemzetközi együttműködést írt elő a Földet klímakatasztrófával fenyegető globális felmelegedés megfékezésére. Akkor az Egyesült Államok arra kötelezte magát, hogy 2010-ig 7 százalékkal csökkenti széndioxid-kibocsátását. (Amerika egy főre jutó széndioxid-kibocsátása kétszer akkora, mint a legfejlettebb uniós tagállamoké, és tízszer akkora, mint a harmadik világ országaié.) A valóságban a csökkentés helyett ma Amerika 10 százalékkal több klímát fenyegető gázzal szennyezi a légkört, mint tíz esztendővel ezelőtt.
INDOKOLHATATLAN. Bush már közvetlenül a találkozó előtt figyelmeztette a német kancellárt és a világot, hogy kormánya elutasítja a kiotói szerződést, mert az nem felel meg Amerikai gazdasági érdekeinek. Schröder a tárgyalás végén kénytelen volt azt válaszolni, hogy a “Földünk klímájának megmentése iránti kötelező felelősség elvetése indokolhatatlan, ha gondolunk az eljövendő generációkra”.
Kiotó elvetését – és különösen Bush indokolásának hangnemét – általános felháborodás fogadta. Margot Wallström, az EU környezetvédelmi főbiztosa nyomban kijelentette, hogy ez a magatartás “komolyan sértheti Amerika nemzetközi politikai és kereskedelmi kapcsolatait. Olyan gyorsan és olyan erőteljesen fogunk válaszolni, amennyire csak lehetséges.”
A múlt hét vége óta az EU diplomáciai offenzívája olyan hatásosnak bizonyult, hogy a Fehér Házat meglepte a nemzetközi reakció hevessége; a Bush csapat taktikai visszavonulásra kényszerült. Bejelentették: Washington részt vesz a Bonnban július 16-án kezdődő Kiotó-utókonferencián és “nem száll szembe a Kiotóban megindított folyamattal”. Arról továbbra sincs szó, hogy az Egyesült Államok hajlandó lenne aláírni az üvegházhatás elleni szerződéses kötelezettségeket tartalmazó jegyzőkönyvet, az úgynevezett Kiotó-protokollt.
A Financial Times vezércikke szerint nem írja alá, mert “a globális felmelegedés veszélyére ma két válasz van. Az egyik a fejlett ipari államok elsöprő támogatásával született Kiotóban. A másik: George W. Bush válasza.”
A következmény: nincs ma olyan politikai konfliktus, amelyben ilyen teljes lenne az új amerikai kormányzat elszigeteltsége.
