Dresszingnek hívjuk azt az egyenöntetet, amellyel a modern, sietős kor konyhája a korábban alkalmakhoz és alapanyagokhoz illeszkedően váltakozó salátaleveleket mindenkor és mindenki számára pótolni hivatott.#<# Ha a hazai törvénykezés nyelvújító módon, de találóan salátának hívja az egymással csak laza összefüggésben lévő törvényrészletek egybehangolt vagy csak egyidejű átszabását, akkor e saláta öntete - német kultúrkörben generálszósza - az európai uniós (EU) jogharmonizációra történő szertartásszerű hivatkozás. Hiszen valóban, az uniós joganyagban, ha azt a tagállamok sokszor nemcsak egymásétól, hanem a közös irányvonaltól is eltérő megoldásaira kiterjesztve értelmezzük, megtalálható minden és mindennek az ellenkezője. A háromoldalú alkurendszerre építő osztrák, illetve finn szociális partnerség is, meg a patriarchális görög/portugál munkaerőpiac is, meg a konzervatívok és az újbaloldal által kíméletlenül deregulált brit munkaügyi rendszer is.
EU-SZANKCIÓK.A pénzügyi tárgyú törvények módosítása során akarva-akaratlanul is konkréttá válik ez a hivatkozás. Világos például az, hogy a kisebbségi részvénytulajdonosok érdekvédelmének és a vállalati fúziók átláthatóságának biztosítása bizony kemény integráció-érettségi tétel. Hasonlóképpen aligha vitatható, hogy az állami támogatáspolitika egésze, és ebben a kedvezmények nyújtásának rendszere, eljárásai és áttetszősége is már a társulási szerződés óta közös érdekeltségű területnek számít. Az EU, különösen Mario Monti főbiztos, a tagállamokkal szemben is igen kemény föllépést mutatott. Némely esetben, így például a német tartományi tulajdonú bankok, vagy éppen az olasz légitársaság esetében az unió nem habozott kemény szankciókat hozni (visszamenőleges hatállyal is) a versenytorzító megoldásokkal szemben. Az elhajlás szociális motiváltságára való hivatkozás nem bizonyult elégségesnek. Ezért örvendetes, hogy az uniós fél több éve tartó sürgetésének is engedve most végre sor kerülhetne a hazai állami támogatási rendszer egységes keretbe foglalására. Ez a lehetőség bizonyára kiaknázatlan marad, ha a fejlesztési adókedvezményeket a nagyberuházások körében egyedi engedély alapján lehet elnyerni.
Az adókedvezmények gazdaságélénkítő és különösen a beruházásvonzó képességével kapcsolatos ősi mítosz a nemzetközi és a hazai felmérések szerint sosem volt igaz. Az Audi például milliárd márkás beruházási támogatás elvesztése mellett is inkább Magyarországra települt, mert elégtelennek találta Kelet-Németország befektetési klímáját és a dolgozók együttműködési képességét. A Nokia valószínűleg inkább a komparatív rugalmasság miatt, mint bármi más szempont alapján telepítette hozzánk kutató részlegeinek egyikét. Persze egyikünk sem utasít el száz dollárt, ha valaki ezt ellenszolgáltatás nélkül a zsebünkbe kívánja dugni. De az efféle tukmálás legtöbbünknek nem létkérdés, ennek híján is megjelenünk munkahelyünkön és üzleti találkozóinkon, teljesítjük feladatainkat. Így a nemzetközi tőke sem elsősorban a legnagyobb kedvezményeket nyújtó Ukrajnában és Romániában, újabban Szerbiában fektet be, hanem – egy főre számítva – leginkább Észtországban, ahol semmiféle kedvezményt nem kap, viszont az irányítás áttekinthető, az infláció alacsony, s az uniós távlat is belátható.
Közgazdaság-elméleti közhely, hogy minden kedvezmény torzít, hogy egyikünk juttatását a másiknak kell megfizetnie, s hogy ezt csak rendkívüli körülmények indokolják. Ilyen volt az 1990 és 1992 közti időszak, amikor a hazai GDP ötödével csökkent, s amikor a növekedési depresszió ördögét széles körben festették a falra. Az adóreformok jegelése természetesen a vámszabad területeket is igen vonzóvá tette, volt olyan év, hogy egyes becslések szerint a kivitelnek akár 40 százaléka is innen származott. Az azonban a nemzetközi tapasztalatokból egyértelmű, hogy ha egy ország kivitelének több mint fele gépipari jellegű, ott nem az a fajta árverseny a döntő, mint a krumpli vagy a hasított sertés szintjén. Ezért a befektető számára nem az a lényeg, kialkudhat-e még átmeneti időre ezt-azt, hanem az, hogy nyíltan és kiszámíthatóan tárgyalnak-e vele a kedvezmények fokozatos visszavételéről. Ez a bizalmi kérdés, ahol a törvények és a magánjogi szerződések, valamint a kormányzat és jogelődjei által hozott szabályok (például az energiaképlet) érvényesülése nem jó vagy rossz hangulat, konjunktúra és költségvetési bevételigény függvénye.
AMÍG NEM KÉSŐ.Magyarország még az Antall-kormány idején csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezet úgynevezett TRIP egyezményéhez, amely lényegében megtiltja a külkereskedelemhez kötődő beruházások támogatását, különösen annak nagyságához és területhez kötött formáját, s még inkább a kormányzati mérlegelés módszerét. A pénzügyi tárgyú törvények módosítása jó alkalmat kínálhatott volna e felismerés érvényesítésére, még mielőtt a kedvezőtlenül érintett partnerek nemzetközi eljárásokban emlékeztetnek majd vállalt kötelezettségeinkre. Akkor már késő lesz az általános körülményekre való hivatkozás. A dresszing nem fedheti el a saláta hibáit.
