Reálhozam tavaly nemigen termett a magán-nyugdíjpénztárakba jutó, 6 százalékon megrekedt járulékrészen, amelyet ráadásul átlagosan mindössze a minimálbér körüli összeg után fizettek a munkáltatók.#<# Noha a hosszú távú gondolkodást forszírozó nyugdíjpénztári vezetők és vagyonkezelők mindeme rossz hírt átmeneti zavarnak ítélik, én magánpénztári tagként legalábbis zavartan pislognék. Pedig a korom - magánpénztári tagsághoz - ideális volna, még ha a nemem már kevésbé is.
Pusztán e felsorolt három tényező ilyetén alakulása jóval nagyobb kockázatot hordoz ugyanis, mint amekkorát a három pilléren nyugvó nyugdíjrendszer szülőatyjai megálmodtak. A reform első évei máris néhány jobbcsapottal szolgáltak, s – úgy tűnik – újabb menet közeleg.
Távolról sem állítanám persze, hogy a rendszer második pillére megroggyant volna az eddigi ütések súlya alatt – még kevésbé mondanának ilyet maguk a magánpénztárak. Vagyongyarapodásuk lassulása miatt azonban már a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) is aggódik. Erről tanúskodik az a jelentés, ami az első háromnegyed év folyamatai alapján a munkáltatói befizetések alacsony voltáról panaszkodik. Az egyéni számlákra fialni átutalt összegek jelentős hányada ugyanis olyannyira kevés, hogy félő: annyira sem hízik meg a summa, hogy a pénztártag az első pilléres öregségi tb-nyugdíjból részesülhessen. (A magánpénztári járadéknak ugyanis el kell érnie az öregségi nyugdíj legalább egynegyedét.)
A tőkefedezeti rendszert elsorvasztó kormányzati stratégia újabb szemfülesnek szánt eleme – miszerint további két évig fontolgathatják a tagok a tb berkeibe való visszatérést, valószínűleg nem vált ki tömeges visszavándorlást a jövőben sem. A 2,1 millió tagból mindmáig alig néhány tízezren döntöttek így, miközben évente mintegy ötvenezer pályakezdő landol a második pilléren.
A tagok ily módon talán akkor sem igyekeznének vissza a tb-be, ha az állami nyugdíjpillért – a beharangozott egyéni számlával, az öröklés lehetőségével, a rugalmas korhatárral – sikerül, úgymond, piacképessé faragni. E kormányzati szándékhoz persze nyilván a nem kis lobbierővel bíró pénztáraknak, illetve a mögöttük milliárdos beruházásaikkal sorakozó egyéb pénzügyi intézményeknek is lesz néhány jó szava.
SOVÁNY VIGASZ. Mindenesetre, ha a magánpénztárak sokáig ebben a környezetben és a tavalyihoz hasonló módon muzsikálnak, akkor a tagoknak egy idő után korántsem szolgálhat vigaszként a rendszer “pszichológiai alapja”: a tb-be kényszerű adóként fizették a nyugdíjjárulékot, a magánpénztárban viszont a jövőjükért megtakarítanak. A nyugdíjreform továbbfejlesztése címén formálódó tervek keretében azért bőven volna mit csinosítani a jelenlegi szisztémán. Bizonyos változtatást igényelne egyebek közt a tőkefedezeti rendszernek az a kinyilvánított előnye, hogy öröklést enged. Ez ugyanis mit sem ér, ha az elhalálozó pénztártag előbb nem gyűjtögetett már hosszabb ideje, s nem halmozódott fel valami jelentősebb összeg a számláján. Így aztán a “humánus” pénztárak a gyászoló családnak eddig többségében azt javasolták, hogy a tag iratai közt “keressenek” egy, a pénztárból való kilépést szorgalmazó levelet. Ugyanígy az a csorba is kiköszörülésre szorul valamiképpen – a hírek szerint a szociális tárca éppen ezen fáradozik -, hogy a nők a gyermekszüléssel ne szenvedjenek e rendszerben jelentős hátrányt. A kalkulus szerint ugyanis több gyermek vállalása esetén akár ötödével is apadhat a majdani nyugdíj.
KINEK ÉRI MEG? S hogy ma kinek érheti meg tagnak lenni? Ha el is tekintünk a reálhozam alakulásától – nagy kegy, hiszen általában magától a reálhozamtól is kénytelenek vagyunk eltekinteni -, pusztán az elmúlt esztendők jogszabályi változásai jóval lejjebb szorították a magánpénztári tagság “még megéri” határát. Míg ugyanis az 1997-es életpálya számítások – ilyet a PSZÁF honlapján ma is bárki végezhet, ha nem bosszantja az a sok bizonytalansági tényező, amit saját jövedelmének majdani alakulása, a reform továbbfejlesztésének kacskaringós útjai és mondjuk a mintegy fél évszázadra előre kalkulált makrogazdasági, demográfiai adatok hordoznak -, egyszóval a jó három évvel ezelőtti számítások a lécet a negyvenes évei közepén járó férfiakra szabták. Ez volt a felső limit ahhoz, hogy a középkorú urak – bármily jól keressenek is – nyugdíjukat “magánúton” szerezzék meg előnyösebben. Az átlagos jövedelműeknek 36-38 éves korig érte meg ez a döntés az akkori feltételek mellett. A magánpénztárakba jutó járulékrész visszafogása helyből levon úgy fél évtizednyit abból a korhatárból, ami jelenleg a majdani nyugdíjas időkre az államinál kedvezőbb nyugdíjjal kecsegtet. Megnyugtathatjuk magunkat: a most kimutatható limit – ne feledjük, nők esetében ez jóval alacsonyabb – még mindig feljebb van, mint a kötelezően magánpénztári belépésre ítéltetett pályakezdők átlagos munkába lépési életkora. Sőt, akár a felsőfokú tanulmányaikkal lassan haladók, a pályájukat a szokásosnál később kezdők is beférnek a “még megéri” nyugdíjkeretbe. Egyelőre.
