Egy biztos, nem fogunk kint állni a hóban, hogy vitatkozzunk a tüntetőkkel – mondotta Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum elnöke és szervezője, aki 1971 óta fogadja a svájci üdülőhelyre sereglő politikai és gazdasági hatalmasságok százait. Ettől a kellemetlen feladattól megkímélte Schwabot és vendégeit a közismerten erélyes svájci rendőrség, amely a “Varázshegy” környékét ostromra váró erőddé változtatta. Csak néhány száz tüntető juthatott el már a védelmi vonal külső határáig is. Az aktivisták nagy része arra kényszerült, hogy a brazíliai Porto Alegre városában egy “ellen-Davos” konferenciát szervezzen, amely azonban jóformán híradás nélkül süllyedt el az aktuális világesemények tengerében. Porto Alegre elsikkadásának alapvető oka az volt, hogy maga a globalizáció az informatikai társadalom szakaszában egy szerves fejlődés terméke, amely értelemszerűen a gazdaságilag legfejlettebb országok érdekeinek felel meg elsősorban. Vele szemben nincs esélye a frontális tagadásnak. Esély és szükség van azonban arra, hogy természetéből fakadóan kegyetlen nyerseségét finomítsák és hozzá tudjon járulni a gyengén fejlett vagy éppen nagyon szegény országok – a harmadik és negyedik világ – helyzetének javításához.
Elméletben éppen ez lett volna a davosi értekezlet célja. Hivatalosan is így hangzott a mottó: “Globális jövőnk keretei: tartós növekedés és hídverés a szakadék felett.”
A VILÁG NEM IMMUNIS. A davosi csúcsokat mégsem ezeknek a gondoknak, hanem inkább az amerikai gazdaság közvetlen jövője miatti bizonytalanságnak a felhői borították. Ideges kombinációk bukkantak fel, hogy milyen hosszú és milyen mély lehet az amerikai gazdaság eddigi látványos repülésének immár vitathatatlan lassulása, s hogyan hat majd ez a világgazdaság általános helyzetére. Az értekezlet derekán nagyjából konszenzus alakult ki abban, hogy az amerikai gazdaság az idén nem süllyed “igazi” recesszióba, a hullámokban érkező lefékeződés azonban a recesszió érzését kelti majd, különösképpen az olyan hagyományos ágazatokban, mint az amerikai gyáripar és ezen belül az autógyártás. Egyetértés mutatkozott abban is, hogy sem Ázsia, sem Európa nem lehet immunis e lassulással szemben, amely a davosi számítások szerint 2001-ben 1 százalékponttal csökkentheti a világgazdaság növekedését.
Az amerikai kilátások (és a várható gazdaságpolitikai magatartás) körüli bizonytalanságot fokozta, hogy a Bush-adminisztráció egyetlen hivatalos képviselője sem fogadta el a Davosba szóló meghívást.
Az amerikai lassulás mellett bonyolítja a helyzetet a japán gazdaság alakulása. Az ázsiai szigetország az óriási belső eladósodás, a gyenge fogyasztói kereslet és a politikai zavarok miatt csak nehezen tudja kezelni gazdasági problémáit. A svájci tanácskozás résztvevői végül arra a megállapításra jutottak, hogy az amerikai gazdaság tavalyi 5 százalékos növekedése az idén 2 százalék alá süllyed, ezen belül pedig az év első negyedében stagnálni fog. Ennek következtében az egyébként dinamikusabb európai uniós gazdaság növekedése sem lesz magasabb 2,5 százaléknál.
SZÉLESEDŐ SZAKADÉK. Így áll a helyzet a davosi mottó első felével, a tartós növekedéssel. Ami a jelszó második részét, a hídverést illeti, azt mindez kedvezőtlenül befolyásolja. Tavaly, tehát a még zavartalan amerikai konjunktúra évében is a világ 133 szegénynek minősített országában több mint 10 százalékkal esett vissza a megelőző évihez képest a közvetlen külföldi tőkebefektetés és 15 százalékkal az oda juttatott segélyek volumene. Így 2001-ben, a lassulás évében aligha verik le ama bizonyos szakadékon átvezető híd újabb cölöpjeit.
Az igazság az, hogy a szakadék tovább szélesedik, s a jelek szerint ez nem egyszerűen a legújabb globalizációs szakasz tünete, hanem végig kíséri a kapitalizmus egész történetét. A világ húsz leggazdagabb országában az egy főre jutó átlagos jövedelem 1820-ban csak kétszer akkora volt, mint a húsz legszegényebb országban. Ez az arány 1900-ban ötszörösére, 1960-ban húszszorosára, 2000-ben pedig negyvenszeresére növekedett. A szakadék tehát kétszáz esztendeje megállíthatatlanul szélesedik. A világ lakosságának az a fele, amely mint napi két dollárnál kevesebből, illetve az ötöde (1,2 milliárd ember), amely egy dollárt sem tud naponta költeni, látja a különbséget. A lázító különbséget, nem pedig azt, hogy a legnyomorúságosabban élők aránya az utóbbi tizenöt évben 26 százalékról csökkent a mai 20 százalékra. Lent hiába mérséklődik lassan a nyomorultak aránya, ha a fenti tízszázalékos sávban a gazdagság gyors növekedése a feszültség forrása. Ez a feszültség robbanásig fokozódhat, ha a kapitalizmus a globalizáció és az informatikai társadalom szakaszában át nem lép saját törvényein.
Erre most Davosban sem történt kísérlet. S ezen nem változtat az sem, ha Klaus Schwabot és az előkelő vendégsereget a svájci rendőrség drótakadályai megóvták attól, hogy a hóban állva legyenek kénytelenek vitatkozni a tüntetőkkel.
