Befektetői szemszögből

nézve számos barátságtalan lépést hozott a kormány az elmúlt hetekben, hónapokban.#<# Egyenként persze mindegyiknek ésszerű alapja van: szociális szempontból indokolt a lakosság és a nagyfogyasztók közötti megkülönböztetés a gázáremelés kapcsán; morálisan alig vitatható a dohányreklámok tilalma; érthető - bár rosszul időzített - a tőkejövedelmek megadóztatása; megkerülhetetlen a minimálbér jelentős emelése és sorolhatnánk tovább. Mi akkor a baj ezekkel az intézkedésekkel? Mindenekelőtt meghozataluk módja. Az ellenérdekelt felek – jobb helyeken partnereknek hívják őket – szempontjainak figyelmen kívül hagyása. Az érdekek egyeztetésének és a párbeszédnek a hiánya. A gazdaság valamennyi szereplőjének abban a tudatban kellene felállnia a tárgyalóasztaltól, hogy bár volt, amiben engedett, azért ő is nyert valamit. Jelenleg azonban még valódinak tekinthető tárgyalóasztalok sincsenek. Lapzártánk után tartja évzáró összejövetelét az egyik legbefolyásosabb érdekegyeztető fórum, a Befektetői Tanács. A gazdasági miniszter mellett működő tanácsadói testület ülésére az állandó tagokon kívül a kormányzat meghívta a száz legnagyobb cég vezetőit is. A rendezvényen várhatóan a miniszterelnök is beszédet mond: értékeli a 2000. év gazdasági folyamatait és ismerteti a kormányzat további gazdaságpolitikai céljait. Bizonyára hasznos program lesz, de kommunikációnak kissé egyoldalú. Dupla PR: public relations és protokoll. Egy több száz fős rendezvényen aligha kerülnek felszínre azok a problémák, amelyek a befektetők szívét – és főleg pénztárcáját – nyomják. A befektetőknek pedig volna mit mondaniuk. Azt, hogy gyakran tapasztalható inkonzisztencia a kormányzat által meghirdetett célok és a ténylegesen követett gyakorlat között. Azt, hogy minden ünnepélyes deklaráció ellenére burjánzik az üzleti életet nehezítő bürokratizmus. A befektetőket, akik nem pusztán a kétségkívül briliáns makrogazdasági adatok alapján ítélik meg a gazdálkodás környezetét és feltételrendszerét, ezek a jelenségek gyakorta kifejezetten elbizonytalanítják. Ha ez utóbbiakról kérdeznék őket, akkor nem túl rózsás kép tárulna a kormányzati tisztviselők szeme elé. Pedig ha meghallgatnák őket, minden bizonnyal akadna olyan terület is, amelyen elismerésüket fejeznék ki. A vállalatvezetők azonban napjainkban nem szívesen kockáztatják meg a nyilvános problémafelvetést. A kockázat nem csekély: egyre gyakrabban hangzik el kormánypárti politikusok szájából – szigorúan négyszemközt, persze – olyan burkolt fenyegetés, hogy például amennyiben a külföldi befektetők nem nyelik le szó nélkül egy-egy kormánydöntés számukra negatív következményeit – pláne, ha az Alkotmánybírósághoz fordulnak -, akkor megvonják tőlük az adókedvezményt. A magyar gazdaság eljutott abba a fejlődési szakaszba, amikor már nem feltétlenül indokolt olyan mértékű adókedvezményeket nyújtani, mint az a rendszerváltás éveiben volt szükséges. Ugyanakkor ez a zsarolás – amellett, hogy a gyerekszoba hiányára vall – ismételten figyelmen kívül hagyja nem csak a befektetők elemi érdekét (tudniillik a profittermelést), de működési gyakorlatát is. Mind a gyógyszerár-stop, mind pedig a cigarettareklám tilalma jól illusztrálja, miről is beszélünk. Az első példa: karácsonyi ajándékként a gyógyszergyártók és importőrök kaptak egy szándéknyilatkozatot, ám ezért komoly árat kellett fizetniük. Az idén ugyanis nem emelhetik készítményeik árát egyetlen forinttal sem. Tulajdonképpen eredményes volt a kormány taktikája, hiszen így az 1999-es bázisról emelik a 2001-es várható infláció maximum 70 százalékával a támogatott gyógyszerek árát. A tulajdonosi nyomásnak kitett gyárak fogcsikorgatva belementek az alkuba, lemondtak az idei – jogosnak tűnő – követeléseikről és önmérsékletet tanúsítanak a jövőben is. Csakhogy e kérdésben is rövidlátó magatartás a kormányzati erőfitogtatás, hiszen a magyarországi gyógyszerárak szintje nem elfogadható az Európai Unió számára egy jövőbeni csatlakozás után. A legolcsóbb uniós ár kétharmadát kitevő magyar szint feszültségeket okozna, ha fennmaradna a tagság elnyerését követően. Célszerű lenne tehát abból kiindulni, hogy jelentős emelésre lesz szükség az előttünk álló néhány évben. A második példa: a cigarettareklám tilalmának december közepi, puccsszerű jogalkotása a dohánygyártók (és persze a lapkiadók, valamint a reklámszakma) üzleti terveit alaposan felborítja. Reklámozni alapvetően a forgalom, illetve még inkább a piaci részesedés növelése céljából szokás. Az egyik legfontosabb eladásösztönző eszközüktől megfosztva a vállalatvezetők aligha teljesíthetik anyacégükkel már elfogadtatott 2001. évi eladási (bevételi) terveiket. A szőnyeg szélére állítva szorulnak magyarázkodásra, és annak tartalma bizonyosan nem lesz a legjobb országpropaganda…