George W. Bush kormányzó és Al Gore alelnök az elnökválasztási kampány idején két, egymástól eltérő megoldást kínált arra, miképpen kellene kezelni az ereje teljében lévő gazdaság és a sebesen növekvő adóbevételek által generált költségvetési többletet. Akármelyikük is győz, jelentős politikai nyomás nehezedik majd rá, hogy a szufficit túlnyomó részét költse a már futó belföldi beruházási projektek, illetve katonai programok kibővítésére, továbbá újak elindítására. Márpedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy konzervatív és liberális oldalon egyaránt ritka az olyan politikus, aki képes ellenállni a nagyobb költekezést sürgető szavazói érdekcsoportok nyomásának.
Kollégámmal, Casey Mulligannel megvizsgáltuk a közkiadások alakulását egy sor olyan országban, ahol afféle égi áldásként hirtelen meglódultak az adóbevételek. Arra jutottunk, hogy az ilyen esetekben a kormányzati költekezés – politikai berendezkedésre való tekintet nélkül – rendszerint megugrik, és bármifajta új többletnek legalább a kétharmadát felemészti.
Amikor például a hetvenes években, majd a nyolcvanas évek elején magasak voltak az olajárak, a nagy olajtermelő országok – mind a Szaúd-Arábiához hasonló diktatúrák, mind pedig a Mexikóval rokon demokráciák – arra használták a többletet, hogy jelentősen megemeljék katonai és szociális célú kiadásaikat. Amennyiben az olajár most huzamosan hordónként 30 dollár fölött marad, ezekben az országokban mindez megismétlődik.
Ahhoz, hogy megértsük, milyen nyomás nehezedik majd az Egyesült Államok elnökére, különösen hasznos górcső alá venni a szövetségi kiadások 1995 óta tapasztalható növekedését – az volt az az év, amikor a költségvetési kilátások először biztattak hiány helyett jelentős többlettel. Adja magát az összevetés, végtére is 1994 és 2000 között a törvényhozásban a republikánusok voltak többségben, és a republikánus kongresszusi vezetők által 1994-ben meghirdetett Szerződés Amerikával elnevezésű program a szövetségi kormányzat karcsúsítását tűzte ki célul.
VÁGYAK ÉS VALÓSÁG. Tény, a szerződés eleinte hatékonynak bizonyult, hiszen 1995-ben és 1996-ban a védelmi és a nem katonai kiadások egyaránt csökkentek, igaz, a nemzeti költségvetés akkoriban még deficites volt. Ám miközben a védelmi költségeket egy ideig továbbra is visszafogottan kezelték, más területeken már 1996 folyamán jelentkeztek a költekezés első jelei – jóval azt megelőzően, hogy az akkori elnökválasztási kampány teljes fordulatszámra kapcsolt volna. A belföldi beruházási projektekre fordított összegek ezt követően évről évre egyre gyorsabban nőttek, hogy 1998-tól már a katonai kiadások is kövessék a példájukat.
A 2000-re jóváhagyott kiadások már 5,2 százalékkal magasabbak az előző évinél, márpedig ez 1974 óta a legnagyobb ütemű növekedés. Az a republikánus vágy, hogy a párt egy szerény méretű kormányzat pártja legyen, aligha kerekedhet felül a meghatározó politikai érdekeken.
EGYMÁSRA LICITÁLNAK. Néhányan ezzel szemben azzal érvelnek, hogy a kongresszus republikánusai igenis visszafogták a kiadások növekedését, legalábbis ahhoz képest, ami az ő erőfeszítéseik nélkül történt volna. Ez valószínűleg igaz. Mindazonáltal a republikánusok és a demokraták egyaránt örömest engedték lazábbra a gyeplőt, amint megszabadultak a költségvetési deficit béklyójától.
Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy míg a szövetségi kiadások megkurtítását megszavazó republikánus és demokrata törvényhozók száma az 1995-ös és az 1996-os pénzügyi évben jóval 500 fölött volt, 1997-ben 400 alá esett vissza. Majd 1998-ban és 1999-ben elenyésző kisebbségbe kerültek a költségcsökkentési lépések támogatói. A republikánusok rendkívül fogékonyakká váltak Clinton elnöknek azokra a 2000-es pénzügyi évre vonatkozó javaslataira, amelyek a belföldi programokra jutó összegek jelentős növelését irányozták elő. Sőt a republikánus többségű kongresszus számos esetben – így például az oktatás szövetségi szintű támogatása, a lakásépítés, a mezőgazdaság és a közlekedés témakörében – rá is licitált az elnök költségvetési előterjesztésére.
A választópolgárok számára az egyetlen lehetőség a kormányzati kiadások kordában tartására az, hogy megbüntetik azokat a politikusokat, akik a költekezést növelik, ahelyett, hogy az adókat csökkentenék. A szavazóknak kell ellensúlyozniuk a befolyásos érdekcsoportok felől érkező sürgetést, mégpedig úgy, hogy maguk is nyomást gyakorolnak a törvényhozókra és a kormányzati illetékesekre: faragják le az adókat, különösen akkor, amikor erre a költségvetési többlet lehetőséget ad.
Mindezek ellenére én fölöttébb borúlátó vagyok arra vonatkozóan, hogy sikerülhet-e tartani a helyes kiadási arányokat akkor, amikor megannyi speciális vagy általános érdeket képviselő csoport követel mind nagyobb és nagyobb kormányzati támogatást. Miközben elvileg mind a Bush kormányzó által ígért, stabil költségvetéssel párosuló jelentős adócsökkentés, mind a Gore alelnök által szorgalmazott tetemes adósságmérséklés megvalósítható, az effajta reformok végigvitele igencsak hozzáértő és elhivatott vezetést kíván – és persze nem kevés szerencsét. –
