Büszkeség dagaszthatja a honifiúi kebleket, mert egy újabb könyv bizonyítja: hazánk nemcsak méltó az uniós tagságra, de (nagyjából) fel is készült rá. Örömünket azonban lelohasztja, hogy Práger László Európából a bővülő Európába című munkájával az érdeklődők egy meglehetősen kusza szerkezetű, nehézkes stílusú, sokat ismétlő, viszont kevés újdonságot tartalmazó, valamint félreérthető megfogalmazásokban bővelkedő könyvet vehetnek most kézbe.
A szerző egyik vezérlő gondolata szerint az egyébként mindig is Európához tartozó országunk még a szovjet megszállás legutóbbi évtizedeiben is több kísérletet tett a Nyugathoz való csatlakozásra. A “visszazárkózási kísérletek” között elsőként az 1956. évi forradalomról esik szó. Imígyen: “A Varsói Szerződésbe zárt Magyarország kinyilvánította semlegességét és ezáltal, ha néhány napra is, a fejlett Európa és a nyugati világ részévé vált újra.” Nagy Imre nyilatkozatának ez a túlértékelése (vagy félreértelmezése) legalább annyira ingatag alapokon nyugszik, mint az a megjegyzés, miszerint az 1956 “november 3-ig valósággá vált többpárti struktúrában (… ) egy, a magántulajdonon alapuló gazdaság alakult volna ki”. De folytassuk. Csakis az eléggé kiforratlan történelmi szemlélet alapján lehet “visszacsatlakozási kísérletnek” tekinteni az 1968-as gazdasági reformot. Már csak azért is, mert előkészítői és meggyőződéses hívei – a reformközgazdászok – a realitások, a világpolitikai erőviszonyok ismeretében, alapjában véve a szocializmust akarták “megjavítani”, nem pedig a tőkés gazdaságot visszaállítani. Ám még ezeknek a viszonylag szerény próbálkozásoknak is véget vetett a Varsói Szerződés csapatainak – részvételünkkel – végrehajtott csehszlovákiai intervenciója. Ezt a NATO – enyhe képzavarral – éppen úgy karba tett kezekkel nézte, mint az 1956-os magyar forradalmat. A jaltai szerződés ugyanis érvényben volt, s a kommunista világhatalom 1991. évi gyors összeomlása még a legdörzsöltebb amerikai szovjetológusokat is váratlanul érte.
Ezzel viszont eljött az ideje a már valódi sikerekkel kecsegtető hazai “kísérleteknek”. Erről szólva külön figyelmet érdemelnek a szerző fejtegetései gazdaságunk európai integrálódásának jelen állapotáról. A kialakult helyzet elgondolkoztató jellemzői közé sorolja a következőket: a külföldi tőke szerepe nálunk jelentősebb, mint az Európai Unió tagállamaiban, az uniós országok részaránya exportunkban túlnyomó (meghaladja a 70 százalékot), a pénzügyi szektort lényegében a külföldi bankok uralják, “a magyar belső piacot elözönlötték a külföldi vállalkozások”, és így tovább. A következtetés: a hazai piacon, a külkereskedelemben, a pénzügyi szektorban háttérbe szorulnak a “nemzeti cégek”, a “nemzeti tőke”, csökken az állam befolyása a gazdaságban, és közel állunk a nemzeti gazdaság és a gazdaságpolitika nemzetköziesedéséhez. Mindebben nincs sok újdonság, legfeljebb az, hogy Práger László így kívánja bizonyítani: gazdaságunkat “túlintegráltság” jellemzi. Nem foglal azonban világosan állást abban, hogy ez jó-e nekünk, vagy sem? Ennek megítéléséhez azonban jól átgondolt történelemfelfogásra is szükség (lett) volna, figyelemmel – egyebek mellett – országunk immáron hosszú időre visszatekintő zsákutcás történelmére, valamint (fél)perifériára kerülésünk okaira és következményeire. Ilyen elmélkedések nyilván nem fértek be a sze- rény terjedelembe. Szerencsére azonban belefért a legfontosabb mondanivaló, vagyis az, hogy a humánszférában a legnagyobb az elmaradásunk a Nyugattól. Ezért az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a környezetvédelem felzárkóztatása nélkül nehezen találjuk meg majd helyünket az unióban. Végezetül: jobb híján elégedjünk meg ezzel a szerény tanulsággal, bár a célba vett nagy horderejű téma megérdemelt volna egy ötletesebb, eredetibb és érdekesebb könyvet. –
